"Elhagyott, mint a kifutópályát a gép. Újra egyedül, tudtam, hogy lelép..." És mégis hittem neki! Mert hülye voltam, és naiv, és azt hittem, hogy annyi év után találok egy kivételt...

De hamar porba súlytott a felismerés, hogy ez nem is ilyen egyszerű. Kedves volt, vidám, szeretni való, és őszintének tűnt... De hazudott... Én már nem hittem,  hogy valaha is még egyszer hiszek egy pasinak, aki kedves, de annyira bizonygatta, hogy ő nem, és hogy sosem bántana, és szépek a szemeim, meg én is, és mi együtt holnaptól... Csak néhány csók csattant, de a felismerés, hogy ő sem az, akinek hittem óriási pofonként ért...

És azóta csak "Várom, hogy szóljon a telefon, Látod, könnyítek magamon. Várom, hogy újra itt legyen..." de már nem lesz...

Ezek szerint tényleg nem érdemlem meg... Sem őt, sem mást... Hát az élet már csak ilyen...

Fájni már nem is fáj, a történet megszokott, az események ismertek, a szituáció adott... Viszont most nagyon nem jött jól... De elmúlik, és jön egy következő, aki csak annyit mond, hogy "Gyűrd össze a lepedőt velem..." és megteszem pusztán azért, mert legalább nem hazudik, ígérget, vagy mutatja magát másnak, mint aki valójában... Ő csak egy lesz, aki felszines, önző, élvhajhász... Azaz pasi...