Amikor Sascha átölelt, és a szuszogása egyre egyenletesebbé vált, tudtam, hogy békés és mély álomba merült. Én még nem tudtam aludni, bár nagyon fáradt voltam. Hirtelen elöntöttek az érzések és filmszerűen pergett le minden a szemem előtt. Olyan volt, mint egy régi álom, mely az ébrenlét határán újra visszatér, és segít abban, hogy ismét feldolgozzak valamit, amit rég elfeledettnek hittem.
Akkor nyár volt és meleg, én pedig a magam 18 évével azt hittem, már mindent tudok és ismerek. Túl az érettségin, egy elitegyetemi gólyatábor meghívójával a zsebemben andalogtunk az akkori nagy ővel a Balaton partján. Hömpölygött körülöttünk a tömeg, de minden olyan volt, mint a mesében. Úgy éreztem egyedül csak a miénk a plázs, senki nem lát és nem hall minket, a külvilág megszűnt létezni. Andalító érzés volt, ahogy fogta a kezem, és nem szóltunk, csak sétáltunk, és én éreztem, ahogy nő bennem a feszültség. Túl rég óta voltam reménytelenül szerelmes belé, túl sok mindent tettem meg azért, hogy ő is szeressen, mert akkor még azt hittem, ez csak rajtam múlik... Aztán felém fordult, megemelte az állam és gyengéden megcsókolt. Akkor és ott felrobbant bennem valami. Egy gondolat suhant át az agyamon, miközben a szívem majd kiugrott a helyéről. Abban a pillanatban azt kívántam, hogy bárcsak most azonnal megállna a föld, vagy belém csapna a villám, vagy összeütköznénk egy meteorittal. Mindegy, hogy mi történik, csak ez legyen az utolsó pillanat. Ezzel a tökéletes, leírhatatlan, mindent elsöprő érzéssel a szívemben akartam akkor és ott meghalni. Abban a pillanatban minden az enyém volt. A szerelem, egy boldog jövő és egy sikeres élet ígérete, maga a tökéletes világ. És ő csak csókolt... Próbáltam addig nyújtani ezt a másodpercet, amíg csak lehet, és örökké a szívembe vésni ezt a pillanatot, amit tőle kaptam, és ami talán örökre megváltoztatott mindent...
Percekkel később, amikor sétáltunk vissza a többiekhez, úgy éreztem, hogy nálam boldogabb ember nincs a földön, persze a boldogságba már vegyült némi kétely, de tudtam, biztos voltam benne, hogy amíg mellettem van, nem lehet baj, nem történhet rossz, az álmaim nem veszhetnek a semmibe....
Az álmaim már másnap reggel szertefoszlottak, amikor egy koszos vonat szakadozott műbőrülésén ránéztem, és éreztem, hogy neki ez nem ugyanezt jelentette. A szívem darabjaira hullott, a lelkem sajgott és én ordítani szerettem volna a fájdalomtól, de csak szenvtelenül bámultam ki az ablakon és néztem, ahogy a Balaton vizén az új nap sugarai megkezdik táncukat. Tudtam, hogy mire lemennek, a boldogság összes szikrája kihuny bennem és én újra otthon leszek a saját magányomban. és azon gondolkodom, vajon miért nem érdemlem meg, hogy egyszer a pillanatok ne csak hazug ábrándok, de a jövő ígéreteit beváltva valami felszabadító és eufórikus erővé változva a boldog folytatás hírnökei lehesennek...
Valami viszont megváltozott bennem, az a pillanat örökké ott maradt, az az érzés, amit akkor éreztem belém égett. 10 évig kerestem, hogy aztán egy züllöt éjszaka után megtaláljam egy idegen mellett. Megijesztett és félelemmel töltött el, hisz már rég lemondtam arról, hogy valaki melett ilyet érezzek. Most mégis itt van, és úgy ölel, mintha nem lenne holnap. És én érzem, hogy bízhatok benne, még akkor is, ha nem tudom mit tartogat számunkra az ébredés. És újra merek egy pillanatra szerelmes lenni, és hinni és akarni, hogy átélhessem ezt a mindent elsöprő boldogsághullámot. Mert megérdemlem...
