Pasik, élet és egyéb apróságok

Üdvözöllek egy olyan lány világában, akinek az élete, a barátai és a kapcsolatai sem egészen átlagosak, talán ő sem az....

Friss topikok

  • Vicuska: @Varga Endre: Évődni mindig van min, csak az elmúlt évek zsibbadt ködében valahogy úgy éreztem, ho... (2013.10.03. 15:32) A holnap már nem, lesz szomorú...
  • Vicuska: @Zuska: Kedves Zuska! Sokat jelentett a kommented, sok mindenre rávilágított... Ezt a bejegyzést ... (2013.10.03. 15:29) Idővel mindent másként lát az ember...
  • Mikrobi: Gyere haza! Néha én is töltök némi időt Németországban, de azért csak itthon a legjobb. (2010.12.05. 22:25) Egy hideg téli este emlékére
  • Árpádiusz: Tudod mi a külömbség az újrakezdés és az új kezdet között? (2010.06.14. 09:07) Az otthon az valami más...
  • Detlef: Legyél hálás azért, amit eddig kaptál az élettől, és akkor nem lesz benned félelem. Lehet, hogy ma... (2010.04.15. 18:51) A mérleg és a serpenyői

Linkblog

Egy pillanat itt maradt...

2013.10.10. 11:54 | Vicuska | Szólj hozzá!

Amikor Sascha átölelt, és a szuszogása egyre egyenletesebbé vált, tudtam, hogy békés és mély álomba merült. Én még nem tudtam aludni, bár nagyon fáradt voltam. Hirtelen elöntöttek az érzések és filmszerűen pergett le minden a szemem előtt. Olyan volt, mint egy régi álom, mely az ébrenlét határán újra visszatér, és segít abban, hogy ismét feldolgozzak valamit, amit rég elfeledettnek hittem.

Akkor nyár volt és meleg, én pedig a magam 18 évével azt hittem, már  mindent tudok és ismerek. Túl az érettségin, egy elitegyetemi gólyatábor meghívójával a zsebemben andalogtunk az akkori nagy ővel a Balaton partján. Hömpölygött körülöttünk a tömeg, de minden olyan volt, mint a mesében. Úgy éreztem egyedül csak a miénk a plázs, senki nem lát és nem hall minket, a külvilág megszűnt létezni. Andalító érzés volt, ahogy fogta a kezem, és nem szóltunk, csak sétáltunk, és én éreztem, ahogy nő bennem a feszültség. Túl rég óta voltam reménytelenül szerelmes belé, túl sok mindent tettem meg azért, hogy ő is szeressen, mert akkor még azt hittem, ez csak rajtam múlik... Aztán felém fordult, megemelte az állam és gyengéden megcsókolt. Akkor és ott felrobbant bennem valami. Egy gondolat suhant át az agyamon, miközben a szívem majd kiugrott a helyéről. Abban a pillanatban azt kívántam, hogy bárcsak most azonnal megállna a föld, vagy belém csapna a villám, vagy összeütköznénk egy meteorittal. Mindegy, hogy mi történik, csak ez legyen az utolsó pillanat. Ezzel a tökéletes, leírhatatlan, mindent elsöprő érzéssel a szívemben akartam akkor és ott meghalni. Abban a pillanatban minden az enyém volt. A szerelem, egy boldog jövő és egy sikeres élet ígérete, maga a tökéletes világ. És ő csak csókolt... Próbáltam addig nyújtani ezt a másodpercet, amíg csak lehet, és örökké a szívembe vésni ezt a pillanatot, amit tőle kaptam, és ami talán örökre megváltoztatott mindent...

Percekkel később, amikor sétáltunk vissza a többiekhez, úgy éreztem, hogy nálam boldogabb ember nincs a földön, persze a boldogságba már vegyült némi kétely, de tudtam, biztos voltam benne, hogy amíg mellettem van, nem lehet baj, nem történhet rossz, az álmaim nem veszhetnek a semmibe....

Az álmaim már másnap reggel szertefoszlottak, amikor egy koszos vonat szakadozott műbőrülésén ránéztem, és éreztem, hogy neki ez nem ugyanezt jelentette. A szívem darabjaira hullott, a lelkem sajgott és én ordítani szerettem volna a fájdalomtól, de csak szenvtelenül bámultam ki az ablakon és néztem, ahogy a Balaton vizén az új nap sugarai megkezdik táncukat. Tudtam, hogy mire lemennek, a boldogság összes szikrája kihuny bennem és én újra otthon leszek a saját magányomban. és azon gondolkodom, vajon miért nem érdemlem meg, hogy egyszer a pillanatok ne csak hazug ábrándok, de a jövő ígéreteit beváltva valami felszabadító és eufórikus erővé változva a boldog folytatás hírnökei lehesennek...

Valami viszont megváltozott bennem, az a pillanat örökké ott maradt, az az érzés, amit akkor éreztem belém égett. 10 évig kerestem, hogy aztán egy züllöt éjszaka után megtaláljam egy idegen mellett. Megijesztett és félelemmel töltött el, hisz már rég lemondtam arról, hogy valaki melett ilyet érezzek. Most mégis itt van, és úgy ölel, mintha nem lenne holnap. És én érzem, hogy bízhatok benne, még akkor is, ha nem tudom mit tartogat számunkra az ébredés. És újra merek egy pillanatra szerelmes lenni, és hinni és akarni, hogy átélhessem ezt a mindent elsöprő boldogsághullámot. Mert megérdemlem...

Játszott a nádas széllel és derűvel...

2013.10.07. 18:52 | Vicuska | Szólj hozzá!

A tóparton ültem és a múlton merengtem. Azon, hogy hogy kerültem ide, mit csinálok egyáltalán, és hogy mi vezetett eddig. Most először nincs bennem sértettség és harag, ha eszembe jutnak az elmúlt évek. A kacsák egyre közelebb úsztak és várták az újabb adag kenyeret. A nap még sütött, de a park már üres volt. Közeledett a vihar és mindenki próbált minél gyorsabban hazajutni. Szeretem, ha egyedül ülhetek a kedvenc partszakaszomon. Ez egy nagyon aprócska dísztó és elég népszerű is, szóval ritka, hogy lehetőségem van egy kis zavartalan nyugalomra. Szeretem a kacsákat is. Megszokták, hogy mindig van valaki, aki eteti őket, és néha egész szemtelenül közel merészkednek az emberekhez, mintha feltétel nélkül bíznának meg olyanokban, akiket soha nem láttak, nem ismernek, és talán akiknek kedvencük a kacsasült. Én nem vagyok ilyen szerencsés. Nem bízom az emberekben, és nem megyek közel hozzájuk, vagy engedek magamhoz közel bárkit is. Engem sokszor bántottak, szemben a parki kacsákkal, akik csak a jó oldalukat látják a látogatóknak. Nehéz leckéket kaptam olyanoktól, akik a mindent jelentették, napokra, hetekre, vagy akár csak pillanatokra.

Ahogy néztem a kacsákat, Saschára gondoltam. Hogy tőle vajon mit tanultam? Hogy ő is keserű emlék lesz-e néhány év múlva a tóparton, vagy ugyanolyan hálával és szívesen fogok rá emlékezni, mint ahogy most? Hosszú idő után elgondolkodtam azon, vajon tényleg jó-e egy kis szigetként élni az emberek óceánjában? Hogy megéri-e minden érzést kizárni azért, hogy a rosszak ne tépjék a lelkem ismét cafatokra? A választ nem tudtam. De valahogy az utóbbi négy évben nem is kerestem. Jó volt minden, ahogy volt. A minimálon tartott akciók és reakciók, a nagy érzelmek, szerelmek, fájdalmak, hosszas évődések és nehéz döntések nélküli felelőtlen élet ha ki nem is elégített, de megóvott. És ez a védelem és hamis biztonság lehetővé tette, hogy valahogy ellavírozzak anélkül, hogy bármi megrengetné megint a világom, ami kétségbeesésbe vagy szomorúságba torkollna. Elfogadtam, hogy voltak nagy magasságok és mélységek, és hogy talán most már csak ennyi, ami jár nekem. Egy szerelem nélküli kapcsolat, egy érzelmek nélküli élet, egy konfliktusok nélküli valóság. Eleinte nehéz volt. Semmi nem állt tőlem távolabb, mint a küzdelmek feladása, a viták elkerülése, az érzelmek figyelmen kívül hagyása. Aztán valahogy megszoktam. És elfelejtettem, milyen is volt az élet akkor, amikor a kacsákhoz hasonlóan bíztam, vagy amikor eszmékért és elvekért fejjel rohantam a falnak. Elhittem, hogy jó döntést hoztam akkor, amikor mindent feladtam. És talán tényleg erre volt szükségem, valahogy mégis sajnáltam azokat a dolgokat, amik így kimaradtak. De tényleg kimaradtak-e, vagy ez kellett ahhoz, hogy lezárva a múltat és lerázva a közöny láncait valami új kezdődhessen és ne a régi hibák ismétlődjenek? A válaszokat persze nem ismerem, de már az is egy újra megtalált kincs, hogy kérdezni merek. Most még csak magamtól, holnap lehet, hogy másoktól is...

Egy új kezdet előszele...

2013.10.04. 01:00 | Vicuska | Szólj hozzá!

Nagyon sok éve elhagytam ezt a blogot. Mikor írni kezdtem, boldogtalan voltam, nem találtam a helyem, kerestem az utam és hittem, hogy ha mindent kiírok magamból, majd jobb lesz. Nem lett. Az életem zűrös volt, amennyire egy huszonéves élete zűrös lehet, és a hatalmas, megoldhatatlannak tűnő problémák tornyosultak felém.

Aztán egyszercsak fel kellett nőni. Jöttek a valódi gondok, a számlák, a munkahelyek, és már nem maradt idő arra, hogy a magánéletem apró-cseprő gondjain merengjek. Kellett volna, de valahogy sosem jöttek a szavak. A hétköznapok beszürkültek, és talán egy picit én is. Elfelejtettem az intenzitást, és megélni azokat az eseményeket, amik szembe jöttek. Valahogy kikapcsoltam magam és takarékra tettem mindent, és egy szürke ködfátyolon át néztem azt az életet, ami talán az enyém is lehetett volna, ha kinyújtom a kezem, és teszek érte. De nem tettem. Valahogy nem éreztem magamban erőt arra, hogy bármit is tegyek...
Csak sodródtam az árral, és próbáltam nem túl nagyokat hibázni... Rámentem a biztonsági játékra, és észre sem vettem, hogy úszik el mellettem minden, amiért egykor képes lettem volna harcolni. Aztán úgy egy hónapja elkezdtem kapni a pofonokat. Nem túl nagyokat, inkább csak sok picit gyors egymásutánban. Kapkodtam a fejem, azt sem tudtam, mit kéne tennem, csak azt éreztem, hogy valamit muszáj, mert ez így nem mehet tovább. És ma valahogy minden megváltozott. Amikor kijöttem a moziból élesebbek lettek a színek, szebbek a fák és ragyogóbb az ég kékje. Már nem kívülről láttam magam, és ez egy akkora erőt adott, hogy mikor hazaértem, az első dolgom volt ide feljönni, elolvasni a régi bejegyzéseket és kommenteket, sírni és nevetni, és érezni és érezni és érezni. Közel négy év esett ki, voltak nagy hullámhegyek és völgyek, de soha nem akkorák, hogy vigyenek is valamerre.

És akkor elhatároztam, hogy ha már újra élek, akkor újra írok is. Ha senki nem olvassa, hát csak magamnak. Csak azért, mert jól esik, mert felszabadít, mert erőt ad. Magamért...

Egy hideg téli este emlékére

2010.12.05. 21:26 | Vicuska | 1 komment

A hó lassan szemerkélni kezdett, de ez senkit nem zavart. Csak nevettünk, élveztük az estét, a forralt bort és egymás társaságát. Hihetetlen érzés volt újra felhőtlenül kacagni. A multi-kulti kavalkádban senkit nem zavart a nyelvi nehézség, vagy a kusza beszéd. Más országból jöttünk, ahol talán korábban nem jártak a többiek, de ez nem vont le semmit abból a hangulatból, amit minden porcikám kívánt már hosszú idő óta.

Német, angol, olasz és magyar szavak repkedtek a főtér piramisának árnyékában, és mindenki hozta önmagát, a kultúráját, valami olyat, ami vérpezsdítően hatott még azokra is, aki csak elsétáltak mellettünk. A hideg nem volt akadály, azon segített a bor.

Sokáig gondolkodtam, hogy decemberben haza menjek-e végleg, vagy maradjak itt és építgessem a további életem az otthonomtól oly távol. Rémített az újabb költözés, hiányoztak a barátok, és nagyon magányosnak éreztem magam még akkor is, ha körülöttem folyton zajlik az élet. Néha úgy éreztem, kívül rekedtem a saját életemen és világomon. Ezen az estén újra bejutottam azon a képzeletbeli kapun, ami egy olyan világba vitt vissza, ahol már rég nem jártam. Nyugalom lett és boldogság.

Persze még mindig hiányoznak a barátok és a régi élet, de már szeretem az újat is. Megtanultam vállalni azt, hogy soha nem lehetek más, mint aki vagyok, és ha ez ellen próbálok tenni, csak magamat zárom börtönbe.

Szabad vagyok, és már biztos abban, hogy az is maradok

Jéghideg és forró...

2010.09.30. 19:57 | Vicuska | Szólj hozzá!

Ülök a Starbucks fedett előterében és nézem a mellettem elsuhanó embereket. Az idő vigasztalan, az eső csak szitál, az ég szürke, mint majdnem egész nyáron, de most valahogy ez sem szomorít el annyira, mint korábban.

Képzeleteben egy másik teraszon ülök valamikor 2006 októberében. Barcelonában még javában nyár volt, és a karamellás Frappuccino akkor nem tűnt ennyire hidegnek. Lenge ruhácskákban mosolygó emberek járták a boltokat, és boldogság sugárzott az arcukról. Meleg volt, szikrázott a nap, a tenger illata mindent betöltött. És én azt kívántam, bárcsak mindig így lenne. Elképzeltem az életemet ott, ahol még októberben nem kell kabát, és az emberek nem nézik morcosan a cipőjüket, csak egyszerűen rád mosolyognak, mielőtt tovatűnnének talán örökre.

Mikor ideértem egy éve, javában tombolt az indiánnyár. Ültünk együtt ugyanezen a teraszon, és azon gondolkodtunk, hogy mi lesz velünk jövő ilyenkor. Nem tudtuk. Én talán nem is akartam tudni. Csak néztem az embereket és felidéződött bennem az a barcelonai ősz. Akkor bele sem gondoltam, hogy talán nem lesz mindig minden olyan gondtalan. Hinni akartam abban, hogy itt is meglesz minden, hogy ugyanazt érezzem. És ez hellyel-közzel be is vált. Most boldog vagyok itt. És csak egyedül nézem az embereket, mint akkor régen.

Azóta persze sok minden változott, más lett a siker mércéje, más számít jónak és fontosnak. Akkor hajszoltam az életet, a sikert, a pénzt és hittem, hogy ez hoz majd boldogságot. Mire rájöttem, hogy nem, már kiégtem, és mindent elveszítettem, ami tényleg értékes volt. Most kaptam kölcsönbe két kiskamaszt, akik minden bajukkal és frusztrációjukkal együtt is napról napra boldoggá tesznek, megnevettetnek, tanítanak. Ezért érdemes elviselni a zimankót, jut eszembe, és senki nem érti miért mosolygok. Hogy megéri-e ittmaradni? Miattuk mindenkép és általuk magamért is.

Sokszor gondolkozom azon, hogy hol lennék most, ha akkor tényleg kintmaradok, mint ahogy terveztem. A válasz nem jön. Akkor sem, most sem. Nem tudom megmagyarázni, hogy minden jóleső érzés mellett mi volt az, ami akkor hazahajtott a nyárból, most pedig itt marasztal a télben. Nem tudom, hogy jó-e az, hogy még mindig itt vagyok.

És nem értem, hogy miért maradtam akkor, amikor ép eszű ember biztos nem tette volna. Otthon sok minden és mindenki vár, itt mégis erősnek és nyugodtnak érzem magam. Tulajdonképp mindig erre vágytam, talán a spanyol őszben is ez az érzés késztetett gondolkodásra, csak akkor még nem volt meg hozzá a kitartás. Még szenvedni kellett egy kicsit ahhoz, hogy célt és értéket találjak. És szárnyakat kapjak akkor, amikor a gyökerek hiánya felemésztett mindent körülöttem.

A frappuccino elfogy, az eső szitál tovább az ég még szürkébb, mint korábban. A nosztalgiahullám hirtelen átcsap a valóságba és én fázni kezdek. Apró titkokat súgdos a szél, mielőtt a kabátom alá bújik. Azt mondja, az otthon itt van. A hidegben. A bizonytalanságban, ami mégis biztonságot ad. Bennem...

A holnap már nem, lesz szomorú...

2010.09.01. 14:24 | Vicuska | 2 komment

Tegnap óta kisütött a nap. Valami reményféleség kezd újjá éledni, valami csoda történt, valami megváltozott bennem, körülöttem, a világban. Az elmúlt egy napban sokat gondolkodtam, talán többet, mint szerettem volna, talán csak mélyebben néztem magamba, talán egy utolsó raktár nyílt ki bennem valahol, ahol egy aprócska tartalék lakozott, amit eddig még nem találtam meg.

Vagy csoda történt, amit egy képeslap indított el, és ami újratöltötte a szívem.

Valamivel több, mint egy éve a valamikori nagy Ő azt mondta, hogy nélküle nem lehetek boldog, és hogy összetartozunk. Hogy együtt kell lennünk akkor is, ha nem akarjuk, ha küzdünk ellene, mert nincs más esélyünk, egymás nélkül elveszünk, mint ahogy eddig is elveszettek voltunk. És én elkezdtem harcolni. Küzdöttem minden erőmmel a szavai ellen és eldobtam az egyetlen embert, aki lehet, hogy tényleg szeretett, pusztán azért, mert gyenge voltam ahhoz, hogy újra bízzak benne, és elhiggyem, csak túl fiatalok voltunk akkor, amikor minden elkezdődött köztünk és túlságosan rémített még a jövő. Vagy ez is csak egy öncsalás volt és a szép szavak mögött ugyanaz a közöny húzódott, ami miatt egyszer már tönkrement minden. Sokszor vártam a csodára, ami mindig elmaradt, bízni nem tudtam, hinni nem akartam újra kockáztatva egy újabb törést akkor, amikor nem volt erőm az újrakezdéshez.

Biztosra mentem hát és olyat választottam, akiről azt hittem, sosem bánthat. Hogy szerelmes voltam-e? Nem hiszem, akkor még biztos nem, amikor eldöntöttem, ő lesz az, aki miatt mindent feladok. Mert erőt adott, és biztonságot ígért, akkor amikor ezt már rég elveszettnek hittem. Aztán elkezdtünk mindent. Hirtelen és gyorsan hoztunk nagy döntéseket, és én nem figyelve a jelekre ingoványos talajra kezdtem valami olyat építeni, ami szilárd alapokon is csak nehezen állt volna meg. Hibáztam. Tudtam, hogy vége lehet és azt is, hogy nincs értelme, de harcoltam, mert akartam, hogy először az életemben működjön valami. Csak rossz volt az idő, a hely és a személy. A napjaink egyhangúságát az otthon csalárd és kecsegtető ígérete tette jóvá és adott mindig újult erőt, amikor a repedések megjelentek a támfalakon. Egy idő után elhittem, hogy ez a boldogság, mert el akartam hinni, mint ahogy azt is, hogy a jövő a nyugalmon és a kiszámíthatóságon alapul, a heves érzelmek csak tönkretennék ezt. Lenyugodtam és beletörődtem ebbe, néha már tényleg örültem is neki, de igazán boldog sosem lehettem.

Aztán beütött a krach. Elhagyott, azért, amiért én nem mertem, romba döntött mindent, ami biztos volt és kiszámítható, és elsétált akkor, amikor az ő hibájából már tényleg senkim nem volt itt rajta kívül. Hogy sajnálom-e, hogy így alakult? Őszintén szólva nem. Már nem. Hinni akartam, hogy szeretett, hogy szerettem, hogy igazi volt. Önámítani akartam még  akkor is, amikor éreztem, hogy tényleg vége. Hogy el sem kezdődött, és hogy csak barátság volt az részéről, amit szerelemnek hittem.

Gyorsan felejtett, vagy inkább törölt mindent úgy, hogy én még nem voltam felkészülve erre. Új kapcsolatba kezdett, aminek reménytelensége és halálraítélt volta miatt új tüzek lobbanhattak a lelkében. Olyanok, amilyenek irántam soha nem égtek. Kockáztatott, amit soha nem tett, úgy, ahogy értem soha. Megrázott. Fájt, pedig tudtam, hogy milyen jó is ez. De én már elveszítettem az ebbe vetett hitem. Csalódni fog-e, ha lehullik a hályog a szeméről? Valószínű. Megéri-e? Mindenképp. Becsapja magát, mert hazugságokra épít. De már nincs jogom erre figyelmeztetni-ezt tettem én is. És ma úgy gondolom, megérte.

Tegnap még minden borús volt, és minden fájt. Elveszítettem az új otthonom, a hitem az emberekben, a hitem magamban, a reményt arra, hogy még egyszer talpra állok. Majd kinyitottam a postaládát. Egy képeslapot találtam benne, ami a Francia Alpokból érkezett. Két kisgyerek írt nekem, akikkel az elmúlt hetekben sokat foglalkoztam, és akik megtanítottak magamban keresni a kiutat. Már eddig is sokat jelentettek, bár eddig csak a munkám volt foglalkozni velük. Tegnap úgy éreztem, hogy mostantól már a hivatásom. Hirtelen megéreztem azt, amiben sosem hittem. Hogy a gyerekek szeretet mindent visszaadhat. Sosem hittem a szüleimnek, a nagyszüleimnek és a tanár ismerőseimnek, és sosem értettem, hogy miért csinálják. Tegnap óta azt hiszem értem. Tegnap kinyílt újra a világ, és beengedett a kapuján. Hirtelen új barátokra leltem régi ismerőseimben és új hitre és reményre magamban. Ma új otthont keresek, holnap talán már új szerelmet is. Hogy találok-e távol a szívemtől és a világomtól? Nem tudom, de ha csak egy kis esély is van rá, hiszem, hogy meg tudom ragadni. Hinnem kell, mert enélkül újra beborul. Tegnap célt kaptam: Tanítani. Először csak két kisgyereket, később talán egy osztályt. Tanítani azért, hogy mindig érezzem, van aki szeret és van akinek szüksége van rám. Hogy én is szeretni tudjak. Hivatást, gyerekeket, magam és talán valakit, aki pont ezeket szereti bennem...

Don Quijote ébredése

2010.08.31. 12:08 | Vicuska | Szólj hozzá!

A jó és a rossz napok váltakozva jönnek. Túlsúlyban a rosszak mostanság. Néha nem értem, hogy mit tettem érte, vagy mivel érdemeltem ki. Néha pedig csak felemelem a fejem és próbálok tovább menni. Már nem tudom, hogy mi a rosszabb: az önsajnálat vagy a dac. Mindkettő nehéz és fájdalmas, mindkettő megfeszít és felőröl. És nem tudom, hogy miért csinálom. Néha már értelmét sem látom menni tovább, de valami még hajt. Nem tudom, hogy meddig. Hogy mikor adom fel végleg. Hogy mikor látom be, hogy nem lehetek boldog, mert nem tudok az lenni és hogy soha nem is tudtam. Hogy nincs érzékem az emberi kapcsolatokhoz. És annyira félek a kudarcoktól, hogy hamarabb rombolom le, amit felépítettem, mint hogy magától veszni lássam. Sosem szerettem, ha túl könnyen mennek a dolgok. Hát most megkaptam. Nagyon nehéz lett minden. Új munka, lakáskeresés és mindez támaszok és biztonságérzet nélkül. Egyedül. A világ ellen. És még itt van a nyakamban egy lefejezett szerelem...

Végig kell néznem, hogy akit annyira szerettem, hogy lesz szerelmes. Talán csak a szerelembe, de semmiképp nem belém. Hogy hogy hazudnak a szemébe, és ő hogy nem veszi ezt észre. Csak lángol. Erre vágytam mindig. Hogy legyen valaki, aki ennyire akar. De az a valaki soha nem jött el. És most egyedül vagyok. Nemcsak elhagyott, egyedül is hagyott. Távol a világomtól és azoktól, akik talán néha még gondolnak rám. Most senki sem gondol rám. Vagy ha mégis, sosem fogom megtudni.

Fáradt vagyok. Nagyon fáradt...

Engem nem lehet szeretni...

2010.08.21. 12:25 | Vicuska | Szólj hozzá!

Nem az a legrosszabb, ha rájössz, hogy minden, amiért dolgoztál és amiben hittél egy pillanat alatt elvész, hanem az, amikor rájössz, soha többé nem lehet már újra a tiéd.

Mikor vége, próbálod magadban letisztázni, hogy miért, és újra megpróbálod felépíteni a magad kis világát. Próbálsz erős és bátor lenni, és megragadsz minden lehetőséget, hogy kikászálódj az önsajnálat pusztító mocskából.

Aztán úgy érzed, vége. Sikerült. Újra talpon vagy, érzékeled a világot, az embereket, és újra hiszed, hogy igenis lehet téged szeretni. Sokáig ámítod magad azzal, hogy ez jobb is lesz így, amúgy sem működött volna, ez csak mindkettőtök fejlődését szolgálta és egy más úton kell továbbmennetek már külön-külön.

Majd újra lobban hirtelen a semmiből a láng, pusztán azért, hogy visszazuhanj oda, ahova azt hitted már soha nem kerülhetsz.

És most még rosszabb, mert most tudod, hogy tényleg minden, ami volt csak egy hazugságra épített légvár. És már nem csak a vég fáj, hanem minden ami megelőzte. Az ezernyi emlék, a milliónyi pillanat, amiket csodaként éltél meg. És most tényleg elhiszed, hogy téged nem lehet szeretni...

Az otthon az valami más...

2010.06.13. 14:20 | Vicuska | 1 komment

Egy éve nem omlottam össze, ma ismét

Az elmúlt 2 hétben rengeteg minden történt, és én valahogy képes voltam állva maradni. Először tönkrement a kapcsolatom egyik pillanatról a másikra. Szerelmes voltam, a közös életünket terveztem és úgy tűnt, ő is. Aztán minden megváltozott. Azt mondta nem szerelmes már, kezdjünk új életet. Én egy év alatt másodjára teszem ezt, mindkétszer miatta. Ezután hoztam egy döntést: maradok, bármilyen nehéz is lesz.

Az élet ment tovább, még ha számomra fel sem tűnt, hogy ugyanúgy felkel a nap és a többi ember számára egy ugyanolyan színes és mozgalmas élet folytatódik ezzel, mint amilyen ezelőtt volt. Csak nekem halt meg minden egy kicsit. Sokat segített, hogy minden nap eljártam dolgozni, hogy lekötöttem magam és nem rágódtam 24 órában a nyomoromon, de esténként egyedül a közös ágyunkban újra és újra rámtört a bizonytalanság. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy jól döntöttem-e amikor kijöttem, vagy most helyes-e, ha maradok.

Belevetettem magam a lakáskeresésbe, bútorokat nézegettem és próbáltam nagyon erős és elszánt maradni még akkor is, ha soha nem volt még ennyire nehéz semmi. Hiányzik minden, ami valaha természetes volt és mindenki, aki valaha elhitette velem, hogy nem vagyok egyedül. Hát most nagyon egyedül maradtam, barátok ide vagy oda.

Aztán minden nappal egy kicsit jobb lett. Még mindig nem tudok rendesen enni vagy aludni, de néha már elhittem, hogy van esélyem arra, hogy boldog legyek, de ma reggel egy könnyen orvosolható apróság visszadobott oda, ahová soha többé nem akartam kerülni: A teljes reménytelenségbe. 

Csupán annyi történt, hogy a régi és már épp lecserélésre váró telefonom tönkrement. Ez nem nagy dolog, pillanatok alatt lehet orvosolni a 21. század és az internetes rendelések világában, de valahogy ma olyan volt, mintha ezzel az egész világ kitagadott volna magából. Elérhetetlen lettem akkor, amikor semmire nincs nagyobb szükségem, mint hogy valaki felhívjon és én úgy érezzem, hogy tartozok valahová.

Most épp nem tartozom sehová. Csak lógok az ismeretlenben egyedül egy hatalmas lakásban és egyedül egy még hatalmasabb világban és hiányzik valami, ami kapaszkodó lehetne. Valami, ami olyan mint egy otthon.

A szerelemnek múlnia kell...

2010.06.11. 16:49 | Vicuska | Szólj hozzá!

Pont ma egy éve, hogy megláttam.

A Nagytemplom előtt vártam rá, akartam is, hogy jöjjön meg nem is. A barátnőim rábeszélhettek arra, hogy találkozzunk, de arra, hogy egy óránál több időt szánjak rá - soha.  Mikor megérkezett még mindig nem hittem, hogy ő az, akivel bármiről bárhol szívesen fogok beszélgetni. Kicsi is volt, vékony is, de volt valami a komolyan csillogó kék szemében, amiért úgy éreztem, lehet, hogy nem volt hülyeség eljönni. Emlékszem az a zöld kordbársony zakó volt rajta, amiről a mai napig állítom, hogy nagy rá és az a barna inge, amit azóta számtalanszor szerettem volna leselejtezni.

Mosolygott, mikor meglátott és vidám léptei és arca valahogy engem is jó kedvre derített azon a borongós nyári napon. Leültünk egy aprócska kávézó teraszára és beszélgetni kezdtünk. Lelkes volt és sodró lendülettel repített olyan világokba, ahol sosem jártam, és amik soha nem is érdekeltek. Olyan hihetetlen szeretettel és energiával beszélt a tudományról, hogy engem is megfertőzött és a mai napig fraktálokat csodálok minden reggel a kávémban. Órák teltek el és nekem ment az utolsó vonatom, úgyhogy nehéz szívvel bár, de búcsúzni készültem, amikor felajánlotta, hogy elkísér az állomásra. Édes volt, amilyen ügyetlenül megfogta a kezem a zebránál és átvitt az út túloldalára, mert még nem akart elengedni. Sétáltunk az utcán és egyszer a Szent Anna templom előtt mélyen és bátortalanul a szemembe nézett, majd megcsókolt. Nem volt erőszakos, vagy követelőző, még suta sem. Olyan Igazi volt.

Aztán vonatra szálltam és visszamentem készülni az államvizsgámra, de valahogy mindíg a szomorú kék szemeit láttam mindenben. Hatalmas diadal volt azt látni, ahogy eltűnik a szomorúság ezekből a szemekből, majd megtelik valami mással.

És most vége. Ezek a szemek már nem nekem beszélnek, a fraktálok sem olyan érdekesek már, még akkor sem, ha ugyanúgy ott vannak minden reggel a kávémban. Már egy teljes éve. Eddig a mieink voltak, mostmár csak az övé. Újra meg kell tanulnom új csodákat felfedezni. Újra és egyedül. Nélküle...

Falak

2010.06.03. 18:59 | Vicuska | Szólj hozzá!

Eltelt egy év, és leomlottak a falak. Tartósak voltak, vastagok, és folyamatos védelmet nyújtottak a szívemnek. Hét éve épültek és megfogadtam, hogy senki nem hatol át rajtuk soha, de valami hiányzott. Legalábbis azt hittem.

Szerettem a laza, felszínes kapcsolataimat, az isteni szexet, a bulikat és mindent, ami a független élettel járt, azát megjelent az életemben Ő. Szomorú szemeivel, bizonytalanságával, erős igazságérzeteivel szép lassan szétbombázta a falakat. Én boldog voltam, szerelmes, őszinte. Megnyíltam neki, ahogy még soha senkinek, és nem figyeltem a falaimra. Úgy éreztem felesleges koloncként nehezítették eddig is az életem, nem is értettem, hogy miért építettem őket. A szabályok, a karrier, a siker édes íze és a bulik háttérbe szorultak, külföldre költöztünk és éltük a boldog fiatal szerelmesek mindennapjait. Persze akadtak problémáink, voltak nézeteltérések, de úgy éreztem ez nem szokatlan, ez az élet, a boldogsághoz hozzátartozik néha egy kis keserűség is. Elkövettem azt a hibát, hogy nem figyeltem a figyelmeztető jelekre. Szárnyaltam, ahogy még soha és el sem tudtam képzelni, hogy milyen könnyű innen porba hullni.

Tegnapig megvetettem a falaimat és magamat is a gyávaságomért. Mennyi jótól foszthatott meg egy ballépés miatt, és milyen jó, hogy már sosem lesz rá szükségem - gondoltam én. Aztán elindultam Elé a buszmegállóba. A járása és az arca semmi jót nem ígért, de azt hittem csak munkahelyi gondok, mint máskor. Mikor odaért, anélkül, hogy megölelt vagy megcsókolt volna annyit mondott csupán: Szakítanunk kell, így lesz a legjobb. Akkor és ott összeomlott az egész jól felépített világom. Minden csoda elveszett, minden érzés csak egy hatalmas ürességet hagyva maga után elillant. És nem voltak ott a falak, hogy segítsenek. Már semmi nem volt, ami védhetett vagy segíthetett volna. Ott álltam egy idegen ország idegen városának idegen parkjában egyedül. Nem képletesen, vagy szimbolikusan. A védelmi vonalaim teljes hiánya ahhoz vezetett, hogy a féltve őrzött és védett szívem 2 szó és 3 másodperc elporladt.

El szerettem volna szaladni, de nem volt hova, el akartam mondani, de nem volt kinek. Csak álltam ott megsemmisülve és annyira üresen, mint még soha. Mikor először tört össze a szívem, azt hittem a szabályaim és a falaim segítségével bármi megoldható lesz. De eldobtam őket, nem tanultam a nyolc évvel ezelőtti lényegesen kisebb súlyú csalódásból. Akkor a szabályaim érkeztével elveszett a lelkem. Most azt hittem visszakaptam, de csak kölcsönbe volt. 356 napra. 356 napnyi boldogság halt meg ott 3 másodperc alatt. És azt hiszem egy kicsit én is. Talán nem is olyan kicsit...

A kihívás határai

2010.04.16. 18:57 | Vicuska | Szólj hozzá!

A tegnapi napot magyarokkal töltöttem, és kivételesen élveztem is. Ők már nem az a generáció, aki messziről ismeri csak az országot, mégis állást foglal vele kapcsolatban. Üdítő volt olyan fiatalokkal lenni, akik bár külföldön élnek, magyarságukat nem csak népdal- és Himnuszénekléssel, és közös Petőfi-szavalással bizonygatják. Mi már más generáció vagyunk. Készen kaptuk azt a szabadságot, melynek velejárója a gyökértelenség. Persze van Magyarságtudatunk, hiszünk abban, hogy egyszer még otthon fogunk élni, de nem fogadjuk el tényként azt, hogy máshol nem lehet, mert a Haza nélkül mindenünk elvész, mint elődeink többsége.

Én szeretnék hazamenni. Persze nem most, most jó lenne itt elérni mindazt, ami otthon már megvolt: sikert és az elismerést. Hiszem, hogy akarattal és tehetséggel nem lehetetlen. Hiszem, hogy aki tud és jó valamiben éljen bárhol a világban megtalálja azt, amit keres. Én a boldogság és a szerelem hívószavára hagytam el az országot, de az indok mindanyiunknál más volt. Volt, aki kihívást keresett, más biztos megélhetést remélt és talált, megint más csak európai szintű képzésre és diplomára vágyott, de volt akit csak idesodort a végzete. Mindannyian más és más okból élünk távol mindentől, amit jól ismerünk, de a célunk közös.

Sokmindenről esett szó: küzdésről, barátokról, családról, iskoláról, álmokról, de valahogy mindig egy témánál jukadtunk ki: meddig egészséges harcolni és hol érdemes azt mondani, hogy eddig szép volt de otthon egyszerűbb minden? Szerintem nincsenek határok, harcolni mindig kell, feladni és beletörődni nem lehet. Ha képesek vagyunk ignorálni a pofonokat és újra felállni ha elesünk bármi lehetséges. De tényleg ilyen egyszerű?

Meglepő volt azt látni, hogy rajtam kívül mások is hajlandóak és hajlandóak voltak mindent feladni és egy apró cérnaszálba kapaszkodni pusztán azért, mert tudták, nehezebb lesz, több munkával jár, a buktatók pedig még nagyobbak, mint otthon, de ha bejön, akkor bármi történjék is előtte megérte. Mi nem azok a szerencsevadászok vagyunk, akik a hetvenes-nyolcvanas években külföldre szöktek, mert majd lesz valami. Mi már tudatosan keresünk állást, és ha minden ellenünk van is folytatjuk, mert feladni csak a könnyebb, de nem a jobb út.

Most nehéz. Hiába van mindannyiunk zsebében piacképes diploma és néhány nyelvvizsga, itt bizonyítani kell nap mint nap. Senkit nem érdekel a papírunk (ahogy otthon sem), de itt megvan arra a lehetőség, hogy érdemeink és ne ismerettségi körünk alapján rangsoroljanak.

Tegnap óta azon gondolkodom, hogy miért nincs az otthoniakban ennyi erő? Bennünk lenne-e ha maradtunk volna? Hol kerül porszem abba a bizonyos gépezetbe? Miért nem akarnak jobbítani azok akik úgy döntöttek, maradnak otthon és próbálkoznak? Miért hunyt ki a szikra megannyi fiatalból? A tudásunk sokakéval azonos, az akarni vágyás emel ki minket közülük. Valószínüleg otthon sem lenne ez másként, de tényleg csak a saját határaink feszegetése ad erőt a harchoz?

Azt mondják a magyarokról, hogy ha valami reménytelennek tűnik helyből feladják. Itt csak falak vannak, és megannyi kísérlet arra, hogy átugorjuk, áttörjük vagy lebontsuk, és ha feladnánk elvesznénk. Néha persze jó játszani a gondolattal, de a lehetőség szintjére már nem hagyhatjuk emelkedni. Nem értem, hogy falak nélkül, apró akadályokkal miért nem szállnak szembe azok, akik annyira szerencsések, hogy ott élhetnek, ahol értik mire gondolnak, ahol úgy fejezhetik ki magukat, ahogy az tényleg a legjobb, ahol pusztán a közös nyelv kapcsot jelent köztük és a körülöttük létező világ között...

A mérleg és a serpenyői

2010.04.14. 20:09 | Vicuska | 1 komment

Csaknem egy éve már annak, hogy minden a feje tetejére állt. Új karriert kezdtem, szenvedélyesen vetettem magam bele hosszú idő után valami másba, valami újba, és hittem, hogy harmadjára is sikerül mindaz, amiről mások csak álmodnak: Siker, pénz csillogás. De az élet nem ilyen. Hogy sikerült-e volna, ha nem hagyok ott csapot papot és költözöm egy másik országba? Nem tudom, de igazából a "Mi lett volna ha...?" kezdetű mondaokat mindig is próbáltam kerülni, és öncsalásnak tartottam.

Az úgy volt, hogy beütött a nagy szerelem. Persze mindenki ezzel indokolja a hibás döntéseit, de én sokáig biztos voltam abban, hogy a döntés nem hibás. Sőt ma sem tudom az ellenkezőjét állítani. Nem vagyok boldogtalan, van fedél a fejem fölött és megkaptam azt, amiről ezidáig azt hittem, hogy akarom: a láthatatlanságot. Valami mégis hiányzik. Hiánya széttép és belülről emészt. Valahol útközben elvesztettem önmagam.

Néha hiányzik a régi életem. A barátaim, a munkám, népszerűség és népszerűtlenség, a pletykák, az izgalom, a bizonytalanság, a mámoros éjszakák, a reggeli kijózanodás. Ez voltam én. Sistergett körülöttem a levegő és minden felperzselődött körülöttem, ha én úgy akaram. És általában úgy akartam. Így utólag nézve rengeteget hibáztam, de nem bánom, mert ezek voltak azok a hibák, melyek meghatároztak, éltettek, azzá tettek, ami mindig is lenni akartam. Meghatározóvá, erőssé, sikeressé, gazdaggá. Persze ahogy lenni szokott egy idő után én is másra vágytam. Állandóságra, boldogságra, békére. Tudtam, hogy ezt nem kaphatom meg áldozatok és gyökeres változások nélkül, de nem hittem volna, hogy az a változás ekkora lesz.

A szerelem minden csodája és mélysége ellenére sokszor nem elég. Huszonöt évesen nemcsak hogy előröl kellett mindent kezdenem, de mindezek mellett egyedül is kell végigcsinálnom. Akikre számíthatnék végtelenül messze vannak, aki közel van pedig tehetetlen. Tudom, hogy ezt akartam, és azt is, hogy szükség volt erre, de tényleg ekkora az ára a kívánságok teljesülésének?

Most nem tudom ki vagyok, azt sem, hogy merre tartok, és mivel ilyen még nem volt, ez határtalan félelemmel tölt el. Félek magamtól, a jövőtől, a vákuumtól, amibe kerültem, az emberektől, akik körülvesznek, a világtól, ami néha csak úgy elszalad mellettem.

Persze a helyzet jó oldala, hogy végre lehetőségem nyílik annyi év után újra kipróbálni magam. Hogy megint küzdenem kell mindenért és mindenkivel, hogy a "vagyok" érzés néha intenzíven csap át "élek"-be, és fordítva, de mindíg új erőt adva a holnaphoz. Néha boldog vagyok és hálás az esélyért a nyugalomra és a boldogságra, néha viszont azt hiszem pont ezt adtam fel egy olyan bizonytalanért, ami akkor (és még most is) biztosnak tűnt, de törékeny és bármikor elmúlhat.

A magabiztosság szikrája a láthatatlanság beköszönttével vált semmivé, és most nem érzem azt, hogy képes lenne újra tüzeket gyújtani és fellobbantani lelkem ama lángját, mely valamikor a halhatatlanságba röpített...

A mindennapok varázsa

2009.11.24. 10:55 | Vicuska | Szólj hozzá!

Az állomásról rögtön hazamentünk és a nagy egymásnakesés után a nagy beszélgetés idejét láttam elérkezettnek. Tudtam, hogy oroszrulettet játszunk, de nem akartam belegondolni abba, hogy akár hazugságban is élhetnénk. Tiszteltem annyira, hogy őszinte legyek és mindent bevalljak, mielőtt (ha egyáltalán) újrakezdjük. Nehéz volt elmondani a szülinapom utáni eseményeket, de még nehezebb volt nézni, ahogy szenved ettől. Megbocsátott, de én magamnak nem, és még nehezebben éltem meg az első időszakot.

Eleinte minden olyan volt, mint egy kiránduláson. Felfedezni a várost, megkeresni a leendő kedvenc helyeket, kávézni, ismerkedni, vásárolni. Aztán tudatosult bennem, hogy ez most így marad egy darabig, ez nem vakáció, hanem élet, holnap is itt leszek és holnapután is, hazamenni pedig nem is olyan egyszerű, mint ahogy otthonról tűnt.

Az együttélés is megváltozott az otthonihoz képest, mert ott mindig benne volt a levegőben a lehetőség. Tudtuk, még ha nem is mondtuk ki, hogy bármelyikünk leléphet, ha szeretne, van hova, van miből. Itt élesben ment a játék, egymásra voltunk utalva, a nyugalom már nem bódított el minden nap. Engem nyomasztott, hogy nincs állásom, furdalt a lelkiismeret és fájt szembenézni azzal, hogy majdnem eldobtam valakit pusztán félelemből, aki értékesebb mindennél. Nehéz volt újra megtalálni a helyem, és ezzel az ő helyzetét is csak nehezítettem.

Nem hisztiztem, vagy szenvedtem látványosan, elutasító sem voltam, de a szemeim meghaltak. Beleszürkültem a hétköznapokba, nem láttam célt vagy lehetőséget, elhittem, hogy semmit nem érek, és hogy vesztes lettem ahelyett, hogy egy újabb diadalmenetet mutattam volna fel a szkeptikusoknak, ahogy eddig mindig.

Aztán egyszer valahogy elmúlt. Pár hét után visszataláltunk egymáshoz és a lelkem újra megnyugodott. Rengeteget beszélgettünk, új módszereket próbáltunk ki közös életünk még boldogabbá tételének érdekében, és igyekeztünk úgy szeretni a másikat, ahogy az megérdemli. És működött. Ajándékként éltük meg a napjainkat, boldogok voltunk és a konfliktusok se mérgeztek minket, mert megtanultunk úgy szeretni, ahogy az a másiknak a legjobb és nem úgy, ahogy mi hisszük, hogy jó.

Az életünk tartalmas lett, én elfogadtam, hogy itt nem az vagyok aki otthon voltam, és miután megszoktam az új helyzetet, elkezdhettem ebből kihozni a legtöbbet. Rájöttem, hogy a mindennapokban is vannak sikerek és ma már ezek is eltöltenek akkora boldogsággal, mint előző életem szakmai csúcsai. Értünk dolgozom. Kettőnk élete érdekében már nem áldozatokat hozok, hanem kihívásokkal küzdök meg, és ez a felfogásbeli különbség boldoggá tesz. Új célokat keresek azért, hogy ugyanolyan büszke lehessen rám, mint amilyen én vagyok mindennap, ha mellette ébredek, vagy ha munka után elé megyek és megölelem.

Azt hiszem kezdek felnőni...

A boldogság a mindennapjaink részeként segíti é

Ha elindul a vonat...

2009.11.20. 13:53 | Vicuska | Szólj hozzá!

...Ahogy a dalban is van, a szívem tényleg majdnem megszakadt. Nehéz volt elfogadni, hogy elment, és egy hónapig maximum webkamerán keresztül látom. Persze tudtam, hogy megyek utána, de akkor is felfoghatatlan volt, hogy az, aki a mindennapjaid része, mellette kelsz és fekszel, és együtt oldjátok meg nap mint nap az élet problémáit, hirtelen eltűnik.

Csak vártam, hogy múljanak a napok, tehetetlenül forgolódtam éjszakánként, és izgatottan készültem az esti beszélgetéseinkre. A távolság így is majdnem mindent tönkretett. Az utolsó egy hét rettenetes volt, majdnem szétmentünk, veszekedtünk, a szakítás gondolata a levegőben lebegett folyamatosan. És elérkezett az utazásom napja. 

Kétségek között vártam, hogy elinduljon felé az én vonatom is, elképzelésem sem volt mi lesz akkor, ha leszállok. Szakítani akartam, de nem telefonon vagy skype-on keresztül, a jegyemet pedig már úgysem tudtam volna visszaváltani. Lesz ami lesz - gondoltam, és elszántan vártam arra, hogy megérkezzek ahhoz, akit eddig lehetséges társnak véltem, most mégis úgy éreztem, képtelen lennék még egyszer úgy érezni, mint mielőtt elindult, hátrahagyva Magyarországot. Féltem az új helyzettől, kilátástalannak gondoltam a közös jövőt, igyekeztem őt felelőssé tenni a megváltozott helyzetemért.

Ahogy közeledtem Karlsruhe felé, egyre fokozódott bennem a szorongás. A viszontlátás örömétől a gyűlöletig minden érzés végigfutott bennem, és én egyre inkább összezavarodtam. Vártam, hogy lássam, ugyanakkor szerettem volna minél tovább húzni az utazást, hisz akkor később kell színt vallanom, talán nem érinti már őt sem olyan rosszul, hogy vége, talán ő is ezt akarja már.

Aztán befutottunk a pályaudvarra, leszálltam a vonatról és kerestem a tekintetemmel, bár bíztam benne, hogy késik és lesz mire fogni azt, hogy miért akarok véget vetni a kapcsolatunknak (ha még a pontosságra se képes értem).

Persze nem így lett. Ahogy leléptem, egy izgatott fiatalembert szúrtam ki a tömegben, aki rózsát szorongatva nyújtogatta a nyakát, és célirányosan közeledett felém. Nagyot dobbant a szívem, és mindent elfelejtettem, amin 12 órán keresztül morfondíroztam. Csak őt láttam és semmire nem vágytam jobban, mint hogy megöleljem, és tudtam, hazaértem. Mellé. Mert az otthon csak ott lehet, ahol együtt vagyunk. Akkor a nagy boldogságban még nem is sejtettük, hogy a neheze még hátra van...

Vakon repültem, de rád találtam...

2009.11.17. 09:25 | Vicuska | Szólj hozzá!

Pár hónapja még minden olyan zavaros volt. Szakdolgozat, államvizsga, munka, önéletrajzok. El kellett dönteni, hogy hol és hogyan tovább. Ez sosem egyszerű, egy kicsit mindenki meghal, ha megvan a diplomája. Mert kíméletlenül fel kell nőni. Mert jönnek a hétköznapok. Mert eltűnik a védőháló, és az addigi gondok eltörpülnek a jelen problémái mellett.

Emlékszem ültem a szobámban, gépelni kellett volna még néhány oldalt a tételemhez, de valahogy nem ment. Mint akkoriban semmi. Igazából a félelem kötött gúsba, de próbáltam erős és határozott maradni, hogy senki ne vegye észre, a lazaság már nem olyan magától érthetődő. Nehéz volt és kilátástalannak tűnt minden.

Egyik délután, amikor épp próbáltam úgy tenni, mintha ez nem viselne meg üzenet érkezett a gépemre egy kedves ismeretlentől, aki látni szeretett volna. Hezitáltam, akartam is meg nem is, próbáltam érveket és ellenérveket felsorakoztatni, de már ez sem ment. A zaklatott életem valami nyugodtságért, felüdülésért, jóért kiáltott.

És meg is kaptam. Egy borongós csütörtöki délután minden megváltozott. Csak vártam rá a Nagytemplom előtt, és abban reménykedtem, hogy nem jön el. Mert akkor mondhatom továbbra is azt, hogy a férfiak olyanok, amilyenek, nekem nincs rájuk szükségem, különben is karrier, és jövőépítés előtt kinek hiányzik bármilyen érzelem, az csak összezavar...

Aztán megérkezett. Gyalog jött, arcán az a mosoly, melyért életem minden pillanatában hálás leszek neki. Valami történt akkor, de még nem akartam tudni, hogy mi, csak éreztem, hogy új és jó. Aztán kávéztunk. Beszéltünk munkáról, hobbiról életről és mindenről, ami csak eszünkbe jutott, és észre sem vettük, hogy órák óta ülünk abban a kis Piac utcai kávézóban. Elkísér-mondta, és elindultunk az állomás felé. Fél úton megfogta a kezem, bátortalanul, de mégis elszántan, s én hagytam, hogy elvarázsoljon, hogy irányítson, hogy vezessen. Aztán pár méter után megcsókolt. Olyan természetesen, hogy úgy éreztem elvesztem. Akkor elkezdődött valami, amit soha nem terveztem, mégis a legmeghatározóbb eseménye lett életemnek.

Utána minden olyan gyorsan történt. Le államvizsgáztam, Debrecenbe költöztem, minden nap láttam, szakítottunk, összejöttünk, szakítottunk, ismét egymásra találtunk és 2-3 hét után már együtt is éltünk. És minden működött. Szerettünk, veszekedtünk, éltünk, ahogy előtte, mégis másként. Boldogan.

Tudtuk, hogy a boldogságunk szeptemberben véget ér, hisz ő Németországba költözik, én maradok, és úgy éreztem, egy darabot hasítanak ki a szívemből. Életemben először nem tudtam és nem is akartam elengedni valakit, aki már akkor hozzám tartozott, amikor egy borongós csütörtökön először megcsókolt...

Another brick in the wall

2009.11.09. 11:40 | Vicuska | Szólj hozzá!

Már két hónapja élünk Németországban, de néha még mindig szokatlan a németek távolságtartása, olykor szenvtelen hozzáállása a dolgokhoz. Robert, a lakótársunk kedves, intelligens, megbízható, de igazából nagyon ritkán árul el magáról bármit is.  Az a fajta sziklaszilárd férfi, aki magabiztosságával, határozottságával elképzelhetetlenné teszi még a feltételezést is, hogy bármi megingathatja vagy megviselheti. Hallgatja a történeteinket bulikról, családról, kalandokról, Magyarországról, de elvétve mond véleményt, vagy mesél hasonló élményeiről.

Ám tegnap valami megváltozott. Egy ír-pub dohányzójában ültünk, és a Falról meséltem. Csak nevettem és csacsogtam, mint általában, miközben azt ecseteltem, mit értettem meg az egészből akkor, öt évesen. Meséltem, hogy nem értettem, hogyan akadályozhatja egy város forgalmát a közepén felhúzott fal? Hogy miért pont a közepén? Vagy hogy miért nem mehettek át az egy városban élők, hisz az csak egy fal, át lehet rajta mászni, még ha nincs is ajtaja, de hát az ugye csak van valahol. Anya mondta, hogy nem volt ez ilyen egyszerű, mert a próbálkozók többsége nem élte túl, és beszélt valami vasfüggönyről is,  ami elképzelhetetlen volt számomra, és ami minket is sokáig elválasztott a tőlünk nyugatabbra fekvő országoktól, de már eltűnt, és többé nem ereszkedik vissza. Ennek manifesztálódása volt a fal, ami lélektani határ-funkciója mellett fizikailag is bebetonozta a rendszert hosszú időre. Zavaros volt, elképzelhetetlen, de megrendítő, ahogy anyám szeme sarkában gyűlő könnycseppek egyszer csak kibuggyantak és azt mondta, hogy mostmár jobb lesz, mert csak jobb lehet, és megölelt. Valami érthetetlen érzés bújkált akkor a szívemben, mert hát nekem jó volt eddig is, de ha még ennél is jobb lesz, akkor nincs mitől félni és anya sem bánatában sír, szóval nem lehet baj.

Nevettünk azon, hogy mit jelenthet egy mindenre nyitott kisgyereknek valami történelmi léptékkel mérve hatalmas dolog, és hogy leegyszerűsíti a felnőttek által felmagasztalt történeteket a saját mindennapos tapasztalataira, gondolataira, érzéseire.

Robert nevetésébe valami keserűség, nosztalgia, boldogsággal vegyes szorongás vegyült, szemei a távolba néztek, s már nem is volt velem, amikor mesélni kezdett.  Neki túlságosan valós volt az esemény. A Fal, melynek keleti oldalán éltek, meghatározta mindennapjaikat, tragédiákról, elveszített barátokról, dicstelen és fájdalmas múltról,  halottakról és gyászolókról mesélt minden nap. Akik családját nem osztotta meg a tragédia, az is számtalan olyat ismert, akiét igen. A Fal mindenki életére rányomta a bélyeget. Démonizálták, féltek tőle, csodálattal vegyes gyűlölettel tekintett rá mindenki. A felnőttek azért, mert tudták, mit jelent. A gyerekek azért, mert a felnőttek keserűsége átragadt rájuk is, és azt már ők is értették, hogy aki átjut rajta (élve vagy holtan, e tekintetben mindegy), többé nem tér vissza. 

Robert tíz éves volt akkor, amikor a történelem új szelei a keleti blokk összeomlását hozták. Ők azon szerencsésebb családok közé tartoztak, akiket nem szakított szét a történelmi monstrum. Volt egy nagynénje, akit mindenkinél jobban szeretett. Mikor '89 októberében Magyarországra utazott, az otthoniak azt hitték, pár nap múlva újra látják. De nem így történt. Egyszer csak jött egy telefonhívás, melyben megnyitott osztrák-magyar határról, szabadságról és Nyugatról mesélt, és arról, hogy soha többé nem megy Keletre. Velem ellentétben egy néhány esztendővel idősebb fiúcska tudta, hogy mit jelent, ha valakinek sikerül, és azt is, hogy Németországban ez végleges. Pillanatok alatt nőtt fel, és próbálta megérteni azt, amit a felnőtteknek is nehéz. Hogy lehet, hogy sosem látja többé. Hogy az ő döntése kihathat a családjukra is. Nem lehetett tudni, hogy mi lesz, csak azt, hogy akiknek sikerül, többet nem jönnek, nem jöhetnek vissza. Ám néhány nap múlva csoda történt. Günter Schabowski bejelentése után tízezrek estek a monstrumnak és a kettéosztottság, a gyűlölet, a véglegesség szimbóluma amilyen gyorsan létrejött, olyan iramban lett az enyészeté, s hosszú évek, évtizedek után újra egyesülhettek a családok, találkozhattak a barátok. És ő is visszakapta azt, akit elveszettnek hitt. Boldog volt, és együtt örült németek millióival, akik értették, vagy próbálták megérteni azt, hogy többé nincs két Németország. Robert sosem sírt, máig nem sokszor fordult elő, de akkor  részese lehetett valaminek, ami ma már történelem és nála is eltörött a mécses. Az akkori események generálta összefogás ma is büszkességgel és boldogsággal tölti el, ha országáról beszél. Elszántság tükröződik a szemében, ahogy mesél, és büszkeséggel markolja poharát még ennyi idő múltán is. Mosolya őszinte, szemében pajkosság bújkál. Újra 10 éves, lelkes, szeret, hisz. Néhány pillanatig megközelíthető. Néhány pillanatig látható.

November 9-e volt - mondja még mindig mosolyogva. 1989. És akkor is esett az eső, akárcsak ma, 20 évvel később...

 

Idővel mindent másként lát az ember...

2009.03.12. 22:21 | Vicuska | 2 komment

Újra egymással szemben, de más a hely, más az idő, talán egy kicsit mi is. Vagy talán nem is kicsit... Én szőke lettem, ő kicsit őszül a halántékánál, én élek, ő van. Vagy talán fordítva. Álltam az állomáson, a felhők mögül most nem sütött rám a hold; a kémények füstöltek a vonat közeledett, a biztonság és a józan ész pedig órákkal korábban elveszett...

Magam sem tudom, hogy hogy történhetett, vagy hogy miért. Egyszer csak küldött egy üzenetet, én válaszoltam, aztán még szőkébb lettem, és azt akartam, hogy lássa, miközben azon gondolkodtam, hogy mi vezet ilyenkor, vagy miért hat még mindig így rám. Bántott. Sokszor, kegyetlenül. Én ettől szerettem. Vagy ennek ellenére. Már nem tudom. A múlt szépít, én felejtek. És nem tudom, hogy miért. Élénken él az emlékezetemben az a kép, amikor összeomlok egy baljóslatú későnyári esten, amikor minden kiderült. Aztán évek teltek el anélkül, hogy láttam volna, hogy hiányzott volna...

Lezártam a múltam, eltemettem vele mindent és mindenkit aki akkor részese volt az életem azon részének, amihez neki is köze volt. Nem hagytam kiskaput, nem is néztem vissza. A szép-okos-gazdag kislány normális életet kezdett élni. Hol túlpörgött, hol megállt, de többé kevésbé saját irányítása alatt tartotta az életét, és kordában az érzelmeit. Elzárkózott a lángoló nagy érzésektől, a megbízhatatlan emberektől. Szép lassan levetkőzte naív idealizmusát és új célokat keresett, új területeken lett sikeres. És talán néha boldog...

Aztán évekkel később visszatért, és nekem megint nem voltak válaszaim, megint nem értettem semmit, megint remegett a kezem, amikor rámnézett. Persze céljai megint nem voltak, amiket pedig mégis megmutatott belőle csak újra csalódást és fájdalmat hozott.

Másfél év után ma ismét láttam. Beszálltam mellé a kocsiba, nem ismert meg, újra annak akart látni, aki valamikor voltam, és nem értette, hogy annak vége. Régi dolgok, régi emberek, álmok, sorsok és jövő furcsa egyvelege repített vissza oda beszélgetésünk hevében, ahol még nem voltak kész válaszaim, hittem az elveim és az igazam felülírhatatlanságában, bíztam a jövő szépségében. Ott ültem öregebben, fáradtaban, cinikusabban, és egy álmos pillanatig olyan volt minden, mint valamikor. Megijedetem, mert én már nem akartam megint tizenhat éves lenni. Azt hittem felnőttem, azt hittem jó irányba haladok, de nem éreztem, hogy ez így lenne. Féltem felállni az asztaltól, féltem visszaszálni abba a piros autóba, ahol egy elcsattanó csók után hetekig nem tértem magamhoz. Most nem történt más, csak ültünk némán. Ő vezetett és a messzeségbe révedt, de végig éreztem figyelő tekintetét, mely már fáradtabban melegítette a lelkemet, de nem vagyok benne biztos, hogy kevesebbet adott... Hangtalanul figyeltük a másikat, hisz ő elkezdett őszülni, én pedig szőke lettem...

Made in Hungaria...

2009.02.07. 14:20 | Vicuska | Szólj hozzá!

Csak ültem a moziban, és könnyes volt a szemem. Egy fantasztikus vígjáték után ez merőben eltér az átlagostól. Hirtelen olyan mély szomorúság kerített hatalmába, melyet még soha nem éreztem azelőtt, és remélem soha többé nem fogok. Valami kábulattal vegyes fájdalom hasított belém, s váltotta fel azt a borzongást, melyet annyira élveztem a bent töltött százhúsz perc alatt.
Százhúsz boldog perc, melyet soha nem fogok elfelejteni, s mely talán megváltoztatott bennem mindent. Időutaztam: A mozifilm révén a hatvanas évek végére, életem filmjében pedig a huszadik század utolsó tizedébe.
Volt egy kislány, aki születésétől fogva színésznőnek készült. Aki hamarabb szavalt és énekelt, mint járt, vagy olvasott. Egy kislány, akit hatalmas tehetségnek tartottak. Sorra nyerte a versenyeket, készült szorgalmasan arra, hogy egyszer majd beváltja az álmát. Rengetegszer hívták játszani, fedezték fel, tettek neki stúdiók és társulatok ajánlatot. De ő nagy részüket elutasította, mert tudta, hogy álmai drámatagozatos gimijéből olyan színházakba juthat el, melyekről sokan csak álmodnak, vagy álmodni sem mernek.
Eljött a felvételi, és ő izgatottan készült arra, ami oly természetesnek, és az egyetlen útnak tűnt számára. Belépett egy terembe az ország egyik legjobb drámatagozatos gimnáziumában, ahol elismert, de unott arcú színészek várták, hogy öt perc és néhány feljegyzett szó után elküldjék őt is, mint a többieket előtte. Aztán az élet másként döntött. Egy izgatott kislány csodát tett a teremben. Mert élt. Eltűnt minden mesterkéltség, boldogan mosolygott és csak játszott. Mindent, amit kértek. Az unott arcok hirtelen csodálkozóvá, nem sokkal később vidámmá változtak, olyannyira vidámmá, hogy sorra felálltak a helyükről, hogy játszhassanak az ismeretlen, de ösztönösen tehetséges, természetes és boldog kislánnyal, aki akkor egyszer úgy érezte, a helyén van, és hogy megtalálta azt a közeget, ahová tartozik. Negyvenöt lett az öt percből és dalok, versek, szituációk hosszú sora után elbúcsúztak egymástól, hitték mindannyian, hogy csak rövid időre. Kiemelt elsőként vették fel és kikiáltották a nagy reménységnek.
De nem így lett. A céltudatos és akaratos kislány ultimátumot kapott, és túl fiatal volt ahhoz, hogy vállalja a következményeket.  Életében akkor először és utoljára nem mert ellenkezni.
Örökre lemondott az álmairól akkor, azon a borús pénteki napon a huszadik század legvégén. Megmaradt a kitartása, de soha többé nem játszott. Sem ő, sem a szeme. Valami meghalt akkor a lelkében. Néha még énekelt karaoke bárokban, de már csak azért, hogy a barátai lássák, hogy ki is volt valamikor, vagy hogy pillanatokra ő is érezze, ki lehetett volna.
Tíz év telt el azóta. Tíz sikeres és termékeny év a siker hajszolásának szolgálatában. Bármibe foghattam, tudtam, hogy győzni fogok. És így is lett. Amihez hozzányúltam arannyá vált a kezem alatt. Néha azt hittem, hogy boldoggá is tesz az, amit csinálok, de egy idő után mindig rájöttem, hogy nem ez az, ami nekem van rendelve. Bármikor kiszálltam, soha nem éreztem ürességet, vagy fájdalmat, minden energiámat valami teljesen másba öltem, bízva abban, hogy az lesz számomra az igazi. Ez soha nem jött el. A csúcson nemcsak, hogy egyedül voltam, de azt éreztem folyton, hogy ez nem a nekem rendelt magaslat. Kétségbeesetten kerestem az újakat, és sorra meg is hódítottam őket, de az üresség nem múlt el.
És ma csak ültem a moziban, és peregtek a könnyeim. Sirattam azt a kislányt, akinek álmai voltak, és sirattam azt a felnőtt nőt, aki tudja, hogy már soha nem érheti el azt az egyetlen csúcsot, ami boldoggá tehetné.
Nem érdekelt soha az, hogy mi lett volna, ha… Feleslegesnek tartom, és kisszerűnek gondolom azt, aki ezen rágódik. Hogy tényleg lehettem-e volna a legjobb? Ez már örök talány lesz. Ami tény, hogy abból az osztályból hat embert vettek fel a színművészetire, ahol én voltam a kiemelt.
Már rég nem foglalkoztam ezzel, megtanultam előre nézni, de most láttam egy filmet, mely egyetlen pillanat alatt vált a legtökéletesebből a leggyűlöltebbé, mert úgy éreztem, hogy ez lehetett volna A… Persze semmi nem biztos, de felkavaró volt belegondolni abba, hogy hogyan foszlottak szét az álmaim. Olyan érzés volt, mint amikor rájössz, hogy Ő volt életed egyetlen igazi szerelme, és végleg elveszítetted. Pótolhatod másokkal, megpróbálhatod a következőt is ugyanúgy szeretni, de időről időre beléd hasít fájdalmas felismerés, hogy már soha nem lesz az, mint amiben egyszer hittél.
Én elveszítettem akkor, azon a borús pénteken valamikor az ezredforduló előtt az egyetlen igaz szerelmem, de csak most tudatosult bennem, hogy ő volt az, és hogy soha nem kaphatom vissza…
 

Tündérmese felnőtteknek

2009.01.29. 14:30 | Vicuska | Szólj hozzá!

Volt egyszer egy királylány, aki Tökéletes világ tökéletes előkelőségei között otthonosan mozogva élte gondtalan életét. Sokáig hitte, hogy ez a világ tényleg az övé, és hogy ezen kívül nem létezik másik, mely boldoggá és elégedetté tehetné, ám ekkor történt valami, mely alapjaiban rengette meg ebbe vetett hitét.     

Túl sokat csalódott, és egyre gyakrabban érezte, több erőt fektet képmutató mosolygásba, és a tökéletesség álcájának fenntartására, mint hasznos és értelmes dolgok megvalósítására. A polgártársai óva intették, hogy kilépjen Tökéletes világ határain túlra, hisz ott az élet nem mindig vidám és gondtalan, mint náluk, és az emberek értelmetlen dolgokkal fárasztják magukat, mint a munka, vagy embertársaik megismerése lelki és nem anyagi alapon. 

A királylány annyira boldogtalan volt, hogy fittyet hányva mindenre, átlépett a kapun, és elhatározta, hogy nem néz vissza többé. A számára idegen környezetben belevetette magát az addig ismeret len munkába és elkezdett megismerni olyan embereket, akik társadalmi rangjuktól függetlenül néha kedvesek, néha gorombák voltak, de meglepő módon őszintén éltek, és beszéltek, és ez még szokatlanabb volt számára, mint a dolgos hétköznapok ténye.

Egyre többet dolgozott, egyre sikeresebb lett, és egyre több olyan dolgot ismert meg, melyre nem is számított, boldog mégsem volt. Jöttek sorra a kérők, királyfik és egyszerű halandók, de valami mindig hiányzott, így még többet dolgozott, még sikeresebb lett, és egyre boldogtalanabb. Néha visszavágyott Tökéletes világba, de már nem érezte magát otthon, és a polgárok is idegenekké váltak számára, az emberektől pedig elkezdett félni. A királyfik gyűrűi sem tudták már visszaadni hihetetlen energiáját, teljesen elfáradt, már csak a munka okozott neki örömet, de igazából az is csak pillanatokig.

Ekkor érkezett valaki, aki csak beköszönt az életébe, mégis meg tudta győzni arról, hogy itt jobb neki, mint Tökéletes világban. Néha még mindig nem érti, mit is keres itt, de hisz és megy tovább, ismerve az örök szabályt, aki jó, azzal jó dolgok történnek. Most hontalanul bolyong a világban, néha vágyakozva, néha boldogan, mégsem érzi azt, mint a kezdet kezdetén, hogy unalmas az élete és hazug a régen szeretett világa.     
 

Az első szerelem...

2009.01.19. 19:12 | Vicuska | 2 komment

A Poronty posztjait olvasgatva egyszer csak megláttam egy címet: Ciki a gyerekszerelem?

Elgondolkodásra késztetett, mert hirtelen felötlöttek eddigi szerelmeim, akik tényleg azok voltak, és nem csak egy bormámoros éjszakán éreztem azt, hogy meghasad a szívem, ha nem lesz az enyém. Akkor még minden olyan egyértelmű volt, akkor még teljesen természetes volt, akkor még teljesen tisztán és ártatlanul hittem, hogy tényleg Ő lesz az igazi.

A sort Lacika nyitotta, aki ovis csoporttársam volt. Teljesen egymásba habarodtunk már az első nap, és ez a kapcsolat veszekedésekkel és szakításokkal tarkítva három évig tartott. Amikor más iskolába mentünk úgy éreztem, hogy meg kell a szívnek szakadnia a fájdalomtól. Néhány év múlva újra "összejöttünk", hisz mindketten a jeges sportok szerelmeseiként egy helyre jártunk edzeni, csak a szakosztály volt más. Aztán persze ennek is vége lett és újabb hosszú évek következtek egymás nélkül, míg 17 évesen össze nem jöttünk egy kis időre egy zajos diszkóban. Persze nem működött... 22 évesen, mikor újra találkoztunk rengeteg mindennel a hátunk mögött, már csak nevettünk a nagy érzelmeinken, a hitünkön, az akkori életünkön.

Őt J. követte, akit 10 évesen ismertem meg, osztálytársam volt felsőben. Egy igazi rosszfiú. Rossz jegyek, balhék, grafiti, görkori. Én. a versenyek állandó nyertese, és a szervezők gyöngye azonnal beleszerettem a szőke göndör fürtökbe, és a vakítóan kék szemeibe. Néha jól elvoltunk, jókat dumáltunk, a jókislány biliárdszalonokba kezdett járni és ördögien megtanult játszani, csak hogy inponálhasson a rosszfiúnak. A dolog persze plátói maradt, de így van jól.

Pasik jöttek-mentek, és megérkezett a következő plátói nagy ő, G. G. négy évvel volt idősebb, akkor érettségizett, mikor én a gimit kezdtem. Fogyóztam miatta, verseket írtam hozzá, és minden percben a halálomat kívántam, amikor nem láthattam. Úgy éreztem ha nem lehet az enyém, meghalok. Ő volt az első, aki a szexet szóbahozta és valóság szintjére emelte az addig távolban csodált misztikus fogalmat. Nem feküdtünk le egymással, természetesen semmi nem volt, de a tudat, hogy szerelmes vagyok valakibe, aki már tudja, hogy mi az, részegítő volt. Ma boldog férj az akkor renitens, és lázadó szőke szívtipró.

A. már felnőtt szerelem, 17 évesen ismertem meg. Róla szól a találkozás egy régi szerelemmel című poszt, hisz hellyel-közzel még mindig visszanéz az életembe, és mindig akkor, amikor a legnagyobb károkat tudja benne okozni. Ő volt talán az utolsó, akiért annyira tudtam lángolni, hogy néha hittem, hogy elégek. Ő volt az igazi Nagybetűs SZERELEM. Rengeteg fájdalmat okozott, de hihetetlen szép perceket is. Megtanított szeretni ugyanannyira, mint gyűlölni. Ma már neki is csak hálás lehetek mindenért, amit kaptam, még ha akkor rengeteg mindenen is mentem át miatta (erről szól a már említett poszt).

Aztán jött az egyetem és néhány hétig N. volt a nagy ő, aki a szöges ellentétem volt, mégis vonzott, mint a mágnes. Úgy éreztem, hogy mellette lehetek csak teljes, ő adhatja meg nekem mindazt, amire vágyom. Tévedtem 2 hónap után "nem látott minket öt év múlva", és amilyen hirtelen jött, úgy illant tova. Akkor tanultam meg azt, hogy nem az a lényeg, hogy meddig vagy valaki mellett, sokkal fontosabb, hogy amíg mellette vagy, boldog legyél.

Huszonévesen a csalódások elől a munkába menekültem, de aztán jött S. és vele a hatalmas szenvedély. Rémesek voltunk együtt. Szerettünk, gyűlöltünk, féltünk egymástól, a világtól, magunktól. Ma jóban vagyunk, néha beszélgetünk, és hisszük, hogy ahhoz, hogy most olyanok legyünk, amilyenek vagyunk, át kellett élnünk a legnagyobb magasságokat és mélységeket egyaránt. És hálás vagyok, hogy ez mellette adatott meg.

Az utolsó helyre egy újabb nagy fellángolás és egy újabb történet kerül, mely nem hapy and, de mégis melengeti a szívem, ha eszembe jut. Ő egy újabb L., és egy újabb nagy érzés, mely mindent megadott és megkérdőjelezett. Róla az Ábrándos szép napok szól, mely az egyik legkedvesebb írásom, hisz ő volt az, aki újra megtanított érezni. Ma nagyon jó barátok vagyunk, egymással szemben lakunk, naponta találkozunk, gyakran filmezünk, vagy főzünk együtt.

Hét szereplő, hét különös érzés, hét "milettvolnaha" a lelkemben. Most lehetnék szomorú, vagy depresszív, érezhetném, hogy nekem semmi nem sikerül, és hogy más egyből megtalálja az igazit, de valahogy mégsem ez jut eszembe. Nosztalgikus boldogsággal és megmagyarázhatatlan mosollyal az arcomon révedek a múltba, és hiszem, hogy ők nem voltak hiába részei az életemnek. Rengeteg pasim volt, viszont ők azok, akik maradandóak lettek, de már nem hiszem, hogy bármelyikkel is el tudnám képzelni az elkövetkezendő éveimet, pont azok miatt, amiket tőlük tanultam. Egyiküktől sem váltam zajosan, vagy hisztisen. És ez így volt jó. Hiányoznak a nagy érzések. Hiányzik a szerelem. És hiányoznak ők. Együtt. Egyszerre. Valahogy összegyúrva. Zavaros minden, most mégis jól vagyok. Jó volt ezt egybe látni, és jó az a fajta vidámság, mely most a szívembe költözött. Voltak boldog perceim. Voltam boldog. És most is az vagyok. Miattuk. És magam miatt...

Mindenkinek van egy álma...

2009.01.07. 02:07 | Vicuska | 1 komment

Hideg van, arcomba vág a szél, miközben rohanok az Ő kolijától a sajátomig. Arcomon folynak a könnyek, pedig azt hittem egyszerű lesz. Kimondtam, végre megtettem, amit már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tennem, mégis nehéz a szívem.

Mostmár vége, végleg vége. Befejeztem a játékot, melyben elsősorban én veszítettem, utolsósorban ők... Hibáztam, amikor azt hittem, szerethetem a barátját, miközben végig őt szerettem. Ő viszont nem szeret, nem szeretett, és akármi történik, ez soha nem változik...

Barátok vagyunk, hangsúlyozza, és sajnálja, hogy elrontottuk. De nem! - hasít belém. Ezt egyedül rontotta el... Nem tudott szeretni, gyakran hangsúlyozva, hogy még így is az  egyik legfontosabb ember vagyok az életében. Nagyon nehéz, és pokolian rossz. Pont ma. Ma volt a napja, amikor újra boldog lehettem. Ötös szigorlat, az egyik legjobb barátnőm jó állása, a másik legjobb barátnőm legszebb ajándéka, amit kaphattam, egy tündéri kisfiú édes érintései és mosolya, amikor a maga hat hónapjával a karomba simul, tiszta és ártatlan szemmel nézve a világba.

Rohanok, ropog a hó a talpam alatt minden egyes lépésnél a szívembe mar a mai éjszaka. Boldog percek a karjaiban, végig tudva, hogy ez csak játék. Holnapra elfelejti, részeg volt, semmi nem igaz abból, ami történt. De én nem felejtek. Nem tudom elfelejteni az érintéseit, az arcát az arcomon, a száját a nyakamon, a kezét a csípőmön, a tekintetembe fonódó tekintetet.

Fáj, hogy ezt érzem, fáj, hogy ez történik azok után, hogy azt hittem, hogy lezártuk. Szerelmes - mondja ő, de ahogy néz, tudom, hogy nem igaz. Boldog, hangzik a szó, melyet mindannyian hiszünk időnként, de hamisan cseng. Akarom hinni, hogy igaz, amit mond, akarom hinni, hogy tényleg nem jelentek, és soha nem is jelentettem semmit, talán akkor könnyebb lenne. De nem így van...

Volt egy álmom... Sokszáz kilóméter, ismeretlen világ, egyetem, boldogság... Ő is oda jelentkezik, derül ki, csak más a szak, és a cél. Most először nem tudok a saját fejem után menni, mert hiányozna az újdonság varázsa, az ismeretlenség ereje, a tudás hatalma, mely ilyán áron már nem is tűnik oly csábítónak, mint eddigi elhatározásaim bármelyikében...

Volt egy álmom, Ő... Lett egy álmom, melyben egyedül voltam erősen, hatalmasan, fáradhatatlanul, nélküle, de ő belelépett... Már nem megy, már nem kell...

Ma elvesztek az álmok, eltemettem ott, ahol mindenki ezt teszi, ott, ahol valaha elkezdődtek...

Csak élni akartam őszintén...

2009.01.05. 01:05 | Vicuska | 1 komment

"Én csak élni akartam õszintén,
Ahogy én képzeltem el,
Gyönyörű célok felé futni, és érni õket el.
Két lábbal járni a földön, 
De a fellegek közt a fejemmel,
Élni úgy, hogy akit szerettem,
Sohasem feledjen el." 

Játszunk, újra együtt, az ő szívükben mással... Játszunk, és mosolygunk, mert ez kell, mert ezt illik, mert, még egy hónap... De én már nem értem, és nem érzem, hogy miért, és túl sok a hogyan... Fáj, mert azt hittem jó lesz, fáj, mert azt hittem egyszer boldog leszek... De nem, hasít belém, mégis mosolygok, de már túlságosan fáj...

Mert " ...az egész csak hazugság volt, szép mesék csupán, Gyermekfej szõtt álmot, melyet végigálmodtak már. Könnyes szemmel ébredezve búsan nézek szét, És rájövök, hogy mily sok az, amit én nem értek még...."

Sétálunk, nézzük a havat, így nem kell egymás szemébe nézni, nekem már nem is menne. Vesztettem, többet, mint amennyit az elején el tudtam volna képzelni. Boldogtalan vagyok, és félek, hogy ez kiderül. Üveges tekintettel nézek rájuk, miközben iszom a borom, és elhitetem, hogy minden tökéletes. Nem az. Innen nincs vissza út, ez az utolsó tánc, aztán mindennek vége.

Ady jut eszembe, és folyton az, hogy új rablói vannak a nyárnak... Ez már nem én vagyok, és már nyár sincs, de nem is lesz. Sem belül, sem kívül... Fáradt vagyok, fásult, és talán depressziós is, de már mindegy... Véget ért a barátság, a mi időnk ezek szerint lejárt. Ennyi adatott, ezért még hálás vagyok, de már nem fordulok vissza. Még nézem a lámpafénynél aláhulló hópelyheket, és reménykedek valamiben, ami talán sosem jön el. Könnyes a szemem, és csak én tudom, hogy lassan végleg búcsúzom, de könnyedén fogom a hidegre.

Ez volt az utolsó mosoly, az utolsó hazugság, az utolsó beszélgetés. Már nem bírom, már nem hiszek benne, már nincs erőm. Ismét feladom, és ismét kiszállok, mint már oly sokszor. De ez most más. Jobban fáj, nagyobb az űr. Hiszem, hogy utoljára tettem, hiszem, hogy legközelebb sikerül, és búcsút intek. Mindennek, ami az elmúlt fél évben fontos volt, mindennek, amiről azt hittem, őszinte...

Que Sera, Sera...

2009.01.02. 17:26 | Vicuska | Szólj hozzá!

Vége lett az évnek, és kezdődött az új. Vagy boldogság, vagy depresszió, vagy eze a kettő felváltva jellemzi az embereket. Nekem fogalmam sincs, hogy mit érzek, csak azt tudom, hogy minden jó része ellenére nagyon szívesen törölném 2008-at...

Rengeteg minden fájt, sokat szenvedtem, sokmindenkiben csalódtam, bár nem tagadhatom, hogy voltam boldog, elégedett, szerelmes és rengeteg új barát tette teljessé az évem, mely mégis a fájdalom felé billenti a mérleg nyelvét...

Itthon vagyok három hete, túl egy tragikus szilveszteri bulin, melyet megelőzött egy még tragikusabb előszilveszter, hogy egy nagyon jó barátomtól való eltávolodást már ne is említsem... Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan vége lett az egésznek, és az is hogy így...

Visszaolvastam a régi írásaim, a nagy érzelmek diktálta sorokat, és furcsa szorítást kezdek érezni a mellkasomban. Mi lenne, ha tényleg törölhetném ezt az évet? Meghatározó dolgok válnának semmissé: Nem születne meg Manótestvér, aki szinte mindent megváltoztatott bennem, nem tudnám meg, hogy képes vagyok normális érzésekre, és sok év után újra a szerelemre... Hiányoznának ezek a dolgok, de még mindig nem érzem, hogy egyensúlyban lenne azzal a rengeteg fájdalommal, bizonytalansággal, és szomorúsággal, amit az elmúlt egy évben átéltem, aki olvassa az írásaimat, nagyon is tudja, hogy miért, vagy inkább kikért...

Sétálok a hóban, és gondolkodom, hogy mit is írjak. Szeretnék végre ismét pozitív lenni, de nem tudom, hogy megy e még. Nehéz volt, meghatározó, fárasztó, és kiborító, de vége... Lezártam a múltat, mert muszáj volt. Elbúcsúztam mindenkitől, szőke lettem, és ismét új életet kezdtem... Vagy csak megint menekülök a problémák elől... Persze még ez sem eldöntött, mint ahogy az sem, hogy tényleg képes vagyok-e változni és változtatni... Akarok, mert lassan muszáj; muszáj fogyni, tanulni, nyelvvizsgázni, diplomázni, felnőni... De én még nem vagyok rá kész! - kiált fel egy cérnavékony kis hang valahol belül, és én próbálom elnyomni, mert neki már nincs létjogosultsága...

A hó egyre apróbb pelyhekben hull alá, és én még mindig nem tudom, hogy most mit érzek, vagy inkább, hogy mit akarok érezni. Minden kavarog. A szembe jövő ismerősök furcsán méregetve nézik szőke fürtjeim, és találgatják, vajon miért? De nem szólnak, érzik, hogy nem véletlenül nézem az emberek helyett az utat. Vicces történetek, felejthetetlen pillanatok képei suhannak a szemem előtt, és reménykedve gondolok a jó dolgokra, de nem tudják elfedni a rosszak által ásott gödrök összességét, pedig nagyon akarom, hogy így legyen...

Nehéz, de az elhatározás megérett, változni kell, mert változni muszáj és most nagyon itt az ideje... A szépre csak akkor tudok emlékezni, ha a rosszakat lezárom, és a szereplőit távolba űzve magamtól megpróbálom elfelejteni... Nagyon nehéz lesz, de muszáj, hogy sikerüljön, mert nincs több dobásom.

Erre a gondolatra megmagyarázhatatlan boldogság tölt el, és pozitívvá válik a mérleg. Látom magam véknyabban, és máris jobban érzem magam a hideg ellenére is, és egy régi dalt dúdolok:

Que Sera, Sera

Gyűrd össze a lepedőt velem...

2008.12.12. 15:17 | Vicuska | 2 komment

"Elhagyott, mint a kifutópályát a gép. Újra egyedül, tudtam, hogy lelép..." És mégis hittem neki! Mert hülye voltam, és naiv, és azt hittem, hogy annyi év után találok egy kivételt...

De hamar porba súlytott a felismerés, hogy ez nem is ilyen egyszerű. Kedves volt, vidám, szeretni való, és őszintének tűnt... De hazudott... Én már nem hittem,  hogy valaha is még egyszer hiszek egy pasinak, aki kedves, de annyira bizonygatta, hogy ő nem, és hogy sosem bántana, és szépek a szemeim, meg én is, és mi együtt holnaptól... Csak néhány csók csattant, de a felismerés, hogy ő sem az, akinek hittem óriási pofonként ért...

És azóta csak "Várom, hogy szóljon a telefon, Látod, könnyítek magamon. Várom, hogy újra itt legyen..." de már nem lesz...

Ezek szerint tényleg nem érdemlem meg... Sem őt, sem mást... Hát az élet már csak ilyen...

Fájni már nem is fáj, a történet megszokott, az események ismertek, a szituáció adott... Viszont most nagyon nem jött jól... De elmúlik, és jön egy következő, aki csak annyit mond, hogy "Gyűrd össze a lepedőt velem..." és megteszem pusztán azért, mert legalább nem hazudik, ígérget, vagy mutatja magát másnak, mint aki valójában... Ő csak egy lesz, aki felszines, önző, élvhajhász... Azaz pasi...