Pár hónapja még minden olyan zavaros volt. Szakdolgozat, államvizsga, munka, önéletrajzok. El kellett dönteni, hogy hol és hogyan tovább. Ez sosem egyszerű, egy kicsit mindenki meghal, ha megvan a diplomája. Mert kíméletlenül fel kell nőni. Mert jönnek a hétköznapok. Mert eltűnik a védőháló, és az addigi gondok eltörpülnek a jelen problémái mellett.
Emlékszem ültem a szobámban, gépelni kellett volna még néhány oldalt a tételemhez, de valahogy nem ment. Mint akkoriban semmi. Igazából a félelem kötött gúsba, de próbáltam erős és határozott maradni, hogy senki ne vegye észre, a lazaság már nem olyan magától érthetődő. Nehéz volt és kilátástalannak tűnt minden.
Egyik délután, amikor épp próbáltam úgy tenni, mintha ez nem viselne meg üzenet érkezett a gépemre egy kedves ismeretlentől, aki látni szeretett volna. Hezitáltam, akartam is meg nem is, próbáltam érveket és ellenérveket felsorakoztatni, de már ez sem ment. A zaklatott életem valami nyugodtságért, felüdülésért, jóért kiáltott.
És meg is kaptam. Egy borongós csütörtöki délután minden megváltozott. Csak vártam rá a Nagytemplom előtt, és abban reménykedtem, hogy nem jön el. Mert akkor mondhatom továbbra is azt, hogy a férfiak olyanok, amilyenek, nekem nincs rájuk szükségem, különben is karrier, és jövőépítés előtt kinek hiányzik bármilyen érzelem, az csak összezavar...
Aztán megérkezett. Gyalog jött, arcán az a mosoly, melyért életem minden pillanatában hálás leszek neki. Valami történt akkor, de még nem akartam tudni, hogy mi, csak éreztem, hogy új és jó. Aztán kávéztunk. Beszéltünk munkáról, hobbiról életről és mindenről, ami csak eszünkbe jutott, és észre sem vettük, hogy órák óta ülünk abban a kis Piac utcai kávézóban. Elkísér-mondta, és elindultunk az állomás felé. Fél úton megfogta a kezem, bátortalanul, de mégis elszántan, s én hagytam, hogy elvarázsoljon, hogy irányítson, hogy vezessen. Aztán pár méter után megcsókolt. Olyan természetesen, hogy úgy éreztem elvesztem. Akkor elkezdődött valami, amit soha nem terveztem, mégis a legmeghatározóbb eseménye lett életemnek.
Utána minden olyan gyorsan történt. Le államvizsgáztam, Debrecenbe költöztem, minden nap láttam, szakítottunk, összejöttünk, szakítottunk, ismét egymásra találtunk és 2-3 hét után már együtt is éltünk. És minden működött. Szerettünk, veszekedtünk, éltünk, ahogy előtte, mégis másként. Boldogan.
Tudtuk, hogy a boldogságunk szeptemberben véget ér, hisz ő Németországba költözik, én maradok, és úgy éreztem, egy darabot hasítanak ki a szívemből. Életemben először nem tudtam és nem is akartam elengedni valakit, aki már akkor hozzám tartozott, amikor egy borongós csütörtökön először megcsókolt...
