Tegnap óta kisütött a nap. Valami reményféleség kezd újjá éledni, valami csoda történt, valami megváltozott bennem, körülöttem, a világban. Az elmúlt egy napban sokat gondolkodtam, talán többet, mint szerettem volna, talán csak mélyebben néztem magamba, talán egy utolsó raktár nyílt ki bennem valahol, ahol egy aprócska tartalék lakozott, amit eddig még nem találtam meg.

Vagy csoda történt, amit egy képeslap indított el, és ami újratöltötte a szívem.

Valamivel több, mint egy éve a valamikori nagy Ő azt mondta, hogy nélküle nem lehetek boldog, és hogy összetartozunk. Hogy együtt kell lennünk akkor is, ha nem akarjuk, ha küzdünk ellene, mert nincs más esélyünk, egymás nélkül elveszünk, mint ahogy eddig is elveszettek voltunk. És én elkezdtem harcolni. Küzdöttem minden erőmmel a szavai ellen és eldobtam az egyetlen embert, aki lehet, hogy tényleg szeretett, pusztán azért, mert gyenge voltam ahhoz, hogy újra bízzak benne, és elhiggyem, csak túl fiatalok voltunk akkor, amikor minden elkezdődött köztünk és túlságosan rémített még a jövő. Vagy ez is csak egy öncsalás volt és a szép szavak mögött ugyanaz a közöny húzódott, ami miatt egyszer már tönkrement minden. Sokszor vártam a csodára, ami mindig elmaradt, bízni nem tudtam, hinni nem akartam újra kockáztatva egy újabb törést akkor, amikor nem volt erőm az újrakezdéshez.

Biztosra mentem hát és olyat választottam, akiről azt hittem, sosem bánthat. Hogy szerelmes voltam-e? Nem hiszem, akkor még biztos nem, amikor eldöntöttem, ő lesz az, aki miatt mindent feladok. Mert erőt adott, és biztonságot ígért, akkor amikor ezt már rég elveszettnek hittem. Aztán elkezdtünk mindent. Hirtelen és gyorsan hoztunk nagy döntéseket, és én nem figyelve a jelekre ingoványos talajra kezdtem valami olyat építeni, ami szilárd alapokon is csak nehezen állt volna meg. Hibáztam. Tudtam, hogy vége lehet és azt is, hogy nincs értelme, de harcoltam, mert akartam, hogy először az életemben működjön valami. Csak rossz volt az idő, a hely és a személy. A napjaink egyhangúságát az otthon csalárd és kecsegtető ígérete tette jóvá és adott mindig újult erőt, amikor a repedések megjelentek a támfalakon. Egy idő után elhittem, hogy ez a boldogság, mert el akartam hinni, mint ahogy azt is, hogy a jövő a nyugalmon és a kiszámíthatóságon alapul, a heves érzelmek csak tönkretennék ezt. Lenyugodtam és beletörődtem ebbe, néha már tényleg örültem is neki, de igazán boldog sosem lehettem.

Aztán beütött a krach. Elhagyott, azért, amiért én nem mertem, romba döntött mindent, ami biztos volt és kiszámítható, és elsétált akkor, amikor az ő hibájából már tényleg senkim nem volt itt rajta kívül. Hogy sajnálom-e, hogy így alakult? Őszintén szólva nem. Már nem. Hinni akartam, hogy szeretett, hogy szerettem, hogy igazi volt. Önámítani akartam még  akkor is, amikor éreztem, hogy tényleg vége. Hogy el sem kezdődött, és hogy csak barátság volt az részéről, amit szerelemnek hittem.

Gyorsan felejtett, vagy inkább törölt mindent úgy, hogy én még nem voltam felkészülve erre. Új kapcsolatba kezdett, aminek reménytelensége és halálraítélt volta miatt új tüzek lobbanhattak a lelkében. Olyanok, amilyenek irántam soha nem égtek. Kockáztatott, amit soha nem tett, úgy, ahogy értem soha. Megrázott. Fájt, pedig tudtam, hogy milyen jó is ez. De én már elveszítettem az ebbe vetett hitem. Csalódni fog-e, ha lehullik a hályog a szeméről? Valószínű. Megéri-e? Mindenképp. Becsapja magát, mert hazugságokra épít. De már nincs jogom erre figyelmeztetni-ezt tettem én is. És ma úgy gondolom, megérte.

Tegnap még minden borús volt, és minden fájt. Elveszítettem az új otthonom, a hitem az emberekben, a hitem magamban, a reményt arra, hogy még egyszer talpra állok. Majd kinyitottam a postaládát. Egy képeslapot találtam benne, ami a Francia Alpokból érkezett. Két kisgyerek írt nekem, akikkel az elmúlt hetekben sokat foglalkoztam, és akik megtanítottak magamban keresni a kiutat. Már eddig is sokat jelentettek, bár eddig csak a munkám volt foglalkozni velük. Tegnap úgy éreztem, hogy mostantól már a hivatásom. Hirtelen megéreztem azt, amiben sosem hittem. Hogy a gyerekek szeretet mindent visszaadhat. Sosem hittem a szüleimnek, a nagyszüleimnek és a tanár ismerőseimnek, és sosem értettem, hogy miért csinálják. Tegnap óta azt hiszem értem. Tegnap kinyílt újra a világ, és beengedett a kapuján. Hirtelen új barátokra leltem régi ismerőseimben és új hitre és reményre magamban. Ma új otthont keresek, holnap talán már új szerelmet is. Hogy találok-e távol a szívemtől és a világomtól? Nem tudom, de ha csak egy kis esély is van rá, hiszem, hogy meg tudom ragadni. Hinnem kell, mert enélkül újra beborul. Tegnap célt kaptam: Tanítani. Először csak két kisgyereket, később talán egy osztályt. Tanítani azért, hogy mindig érezzem, van aki szeret és van akinek szüksége van rám. Hogy én is szeretni tudjak. Hivatást, gyerekeket, magam és talán valakit, aki pont ezeket szereti bennem...