Újra egymással szemben, de más a hely, más az idő, talán egy kicsit mi is. Vagy talán nem is kicsit... Én szőke lettem, ő kicsit őszül a halántékánál, én élek, ő van. Vagy talán fordítva. Álltam az állomáson, a felhők mögül most nem sütött rám a hold; a kémények füstöltek a vonat közeledett, a biztonság és a józan ész pedig órákkal korábban elveszett...

Magam sem tudom, hogy hogy történhetett, vagy hogy miért. Egyszer csak küldött egy üzenetet, én válaszoltam, aztán még szőkébb lettem, és azt akartam, hogy lássa, miközben azon gondolkodtam, hogy mi vezet ilyenkor, vagy miért hat még mindig így rám. Bántott. Sokszor, kegyetlenül. Én ettől szerettem. Vagy ennek ellenére. Már nem tudom. A múlt szépít, én felejtek. És nem tudom, hogy miért. Élénken él az emlékezetemben az a kép, amikor összeomlok egy baljóslatú későnyári esten, amikor minden kiderült. Aztán évek teltek el anélkül, hogy láttam volna, hogy hiányzott volna...

Lezártam a múltam, eltemettem vele mindent és mindenkit aki akkor részese volt az életem azon részének, amihez neki is köze volt. Nem hagytam kiskaput, nem is néztem vissza. A szép-okos-gazdag kislány normális életet kezdett élni. Hol túlpörgött, hol megállt, de többé kevésbé saját irányítása alatt tartotta az életét, és kordában az érzelmeit. Elzárkózott a lángoló nagy érzésektől, a megbízhatatlan emberektől. Szép lassan levetkőzte naív idealizmusát és új célokat keresett, új területeken lett sikeres. És talán néha boldog...

Aztán évekkel később visszatért, és nekem megint nem voltak válaszaim, megint nem értettem semmit, megint remegett a kezem, amikor rámnézett. Persze céljai megint nem voltak, amiket pedig mégis megmutatott belőle csak újra csalódást és fájdalmat hozott.

Másfél év után ma ismét láttam. Beszálltam mellé a kocsiba, nem ismert meg, újra annak akart látni, aki valamikor voltam, és nem értette, hogy annak vége. Régi dolgok, régi emberek, álmok, sorsok és jövő furcsa egyvelege repített vissza oda beszélgetésünk hevében, ahol még nem voltak kész válaszaim, hittem az elveim és az igazam felülírhatatlanságában, bíztam a jövő szépségében. Ott ültem öregebben, fáradtaban, cinikusabban, és egy álmos pillanatig olyan volt minden, mint valamikor. Megijedetem, mert én már nem akartam megint tizenhat éves lenni. Azt hittem felnőttem, azt hittem jó irányba haladok, de nem éreztem, hogy ez így lenne. Féltem felállni az asztaltól, féltem visszaszálni abba a piros autóba, ahol egy elcsattanó csók után hetekig nem tértem magamhoz. Most nem történt más, csak ültünk némán. Ő vezetett és a messzeségbe révedt, de végig éreztem figyelő tekintetét, mely már fáradtabban melegítette a lelkemet, de nem vagyok benne biztos, hogy kevesebbet adott... Hangtalanul figyeltük a másikat, hisz ő elkezdett őszülni, én pedig szőke lettem...