A jó és a rossz napok váltakozva jönnek. Túlsúlyban a rosszak mostanság. Néha nem értem, hogy mit tettem érte, vagy mivel érdemeltem ki. Néha pedig csak felemelem a fejem és próbálok tovább menni. Már nem tudom, hogy mi a rosszabb: az önsajnálat vagy a dac. Mindkettő nehéz és fájdalmas, mindkettő megfeszít és felőröl. És nem tudom, hogy miért csinálom. Néha már értelmét sem látom menni tovább, de valami még hajt. Nem tudom, hogy meddig. Hogy mikor adom fel végleg. Hogy mikor látom be, hogy nem lehetek boldog, mert nem tudok az lenni és hogy soha nem is tudtam. Hogy nincs érzékem az emberi kapcsolatokhoz. És annyira félek a kudarcoktól, hogy hamarabb rombolom le, amit felépítettem, mint hogy magától veszni lássam. Sosem szerettem, ha túl könnyen mennek a dolgok. Hát most megkaptam. Nagyon nehéz lett minden. Új munka, lakáskeresés és mindez támaszok és biztonságérzet nélkül. Egyedül. A világ ellen. És még itt van a nyakamban egy lefejezett szerelem...
Végig kell néznem, hogy akit annyira szerettem, hogy lesz szerelmes. Talán csak a szerelembe, de semmiképp nem belém. Hogy hogy hazudnak a szemébe, és ő hogy nem veszi ezt észre. Csak lángol. Erre vágytam mindig. Hogy legyen valaki, aki ennyire akar. De az a valaki soha nem jött el. És most egyedül vagyok. Nemcsak elhagyott, egyedül is hagyott. Távol a világomtól és azoktól, akik talán néha még gondolnak rám. Most senki sem gondol rám. Vagy ha mégis, sosem fogom megtudni.
Fáradt vagyok. Nagyon fáradt...
