A hó lassan szemerkélni kezdett, de ez senkit nem zavart. Csak nevettünk, élveztük az estét, a forralt bort és egymás társaságát. Hihetetlen érzés volt újra felhőtlenül kacagni. A multi-kulti kavalkádban senkit nem zavart a nyelvi nehézség, vagy a kusza beszéd. Más országból jöttünk, ahol talán korábban nem jártak a többiek, de ez nem vont le semmit abból a hangulatból, amit minden porcikám kívánt már hosszú idő óta.

Német, angol, olasz és magyar szavak repkedtek a főtér piramisának árnyékában, és mindenki hozta önmagát, a kultúráját, valami olyat, ami vérpezsdítően hatott még azokra is, aki csak elsétáltak mellettünk. A hideg nem volt akadály, azon segített a bor.

Sokáig gondolkodtam, hogy decemberben haza menjek-e végleg, vagy maradjak itt és építgessem a további életem az otthonomtól oly távol. Rémített az újabb költözés, hiányoztak a barátok, és nagyon magányosnak éreztem magam még akkor is, ha körülöttem folyton zajlik az élet. Néha úgy éreztem, kívül rekedtem a saját életemen és világomon. Ezen az estén újra bejutottam azon a képzeletbeli kapun, ami egy olyan világba vitt vissza, ahol már rég nem jártam. Nyugalom lett és boldogság.

Persze még mindig hiányoznak a barátok és a régi élet, de már szeretem az újat is. Megtanultam vállalni azt, hogy soha nem lehetek más, mint aki vagyok, és ha ez ellen próbálok tenni, csak magamat zárom börtönbe.

Szabad vagyok, és már biztos abban, hogy az is maradok