Vége lett az évnek, és kezdődött az új. Vagy boldogság, vagy depresszió, vagy eze a kettő felváltva jellemzi az embereket. Nekem fogalmam sincs, hogy mit érzek, csak azt tudom, hogy minden jó része ellenére nagyon szívesen törölném 2008-at...
Rengeteg minden fájt, sokat szenvedtem, sokmindenkiben csalódtam, bár nem tagadhatom, hogy voltam boldog, elégedett, szerelmes és rengeteg új barát tette teljessé az évem, mely mégis a fájdalom felé billenti a mérleg nyelvét...
Itthon vagyok három hete, túl egy tragikus szilveszteri bulin, melyet megelőzött egy még tragikusabb előszilveszter, hogy egy nagyon jó barátomtól való eltávolodást már ne is említsem... Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan vége lett az egésznek, és az is hogy így...
Visszaolvastam a régi írásaim, a nagy érzelmek diktálta sorokat, és furcsa szorítást kezdek érezni a mellkasomban. Mi lenne, ha tényleg törölhetném ezt az évet? Meghatározó dolgok válnának semmissé: Nem születne meg Manótestvér, aki szinte mindent megváltoztatott bennem, nem tudnám meg, hogy képes vagyok normális érzésekre, és sok év után újra a szerelemre... Hiányoznának ezek a dolgok, de még mindig nem érzem, hogy egyensúlyban lenne azzal a rengeteg fájdalommal, bizonytalansággal, és szomorúsággal, amit az elmúlt egy évben átéltem, aki olvassa az írásaimat, nagyon is tudja, hogy miért, vagy inkább kikért...
Sétálok a hóban, és gondolkodom, hogy mit is írjak. Szeretnék végre ismét pozitív lenni, de nem tudom, hogy megy e még. Nehéz volt, meghatározó, fárasztó, és kiborító, de vége... Lezártam a múltat, mert muszáj volt. Elbúcsúztam mindenkitől, szőke lettem, és ismét új életet kezdtem... Vagy csak megint menekülök a problémák elől... Persze még ez sem eldöntött, mint ahogy az sem, hogy tényleg képes vagyok-e változni és változtatni... Akarok, mert lassan muszáj; muszáj fogyni, tanulni, nyelvvizsgázni, diplomázni, felnőni... De én még nem vagyok rá kész! - kiált fel egy cérnavékony kis hang valahol belül, és én próbálom elnyomni, mert neki már nincs létjogosultsága...
A hó egyre apróbb pelyhekben hull alá, és én még mindig nem tudom, hogy most mit érzek, vagy inkább, hogy mit akarok érezni. Minden kavarog. A szembe jövő ismerősök furcsán méregetve nézik szőke fürtjeim, és találgatják, vajon miért? De nem szólnak, érzik, hogy nem véletlenül nézem az emberek helyett az utat. Vicces történetek, felejthetetlen pillanatok képei suhannak a szemem előtt, és reménykedve gondolok a jó dolgokra, de nem tudják elfedni a rosszak által ásott gödrök összességét, pedig nagyon akarom, hogy így legyen...
Nehéz, de az elhatározás megérett, változni kell, mert változni muszáj és most nagyon itt az ideje... A szépre csak akkor tudok emlékezni, ha a rosszakat lezárom, és a szereplőit távolba űzve magamtól megpróbálom elfelejteni... Nagyon nehéz lesz, de muszáj, hogy sikerüljön, mert nincs több dobásom.
Erre a gondolatra megmagyarázhatatlan boldogság tölt el, és pozitívvá válik a mérleg. Látom magam véknyabban, és máris jobban érzem magam a hideg ellenére is, és egy régi dalt dúdolok:
