Pont ma egy éve, hogy megláttam.
A Nagytemplom előtt vártam rá, akartam is, hogy jöjjön meg nem is. A barátnőim rábeszélhettek arra, hogy találkozzunk, de arra, hogy egy óránál több időt szánjak rá - soha. Mikor megérkezett még mindig nem hittem, hogy ő az, akivel bármiről bárhol szívesen fogok beszélgetni. Kicsi is volt, vékony is, de volt valami a komolyan csillogó kék szemében, amiért úgy éreztem, lehet, hogy nem volt hülyeség eljönni. Emlékszem az a zöld kordbársony zakó volt rajta, amiről a mai napig állítom, hogy nagy rá és az a barna inge, amit azóta számtalanszor szerettem volna leselejtezni.
Mosolygott, mikor meglátott és vidám léptei és arca valahogy engem is jó kedvre derített azon a borongós nyári napon. Leültünk egy aprócska kávézó teraszára és beszélgetni kezdtünk. Lelkes volt és sodró lendülettel repített olyan világokba, ahol sosem jártam, és amik soha nem is érdekeltek. Olyan hihetetlen szeretettel és energiával beszélt a tudományról, hogy engem is megfertőzött és a mai napig fraktálokat csodálok minden reggel a kávémban. Órák teltek el és nekem ment az utolsó vonatom, úgyhogy nehéz szívvel bár, de búcsúzni készültem, amikor felajánlotta, hogy elkísér az állomásra. Édes volt, amilyen ügyetlenül megfogta a kezem a zebránál és átvitt az út túloldalára, mert még nem akart elengedni. Sétáltunk az utcán és egyszer a Szent Anna templom előtt mélyen és bátortalanul a szemembe nézett, majd megcsókolt. Nem volt erőszakos, vagy követelőző, még suta sem. Olyan Igazi volt.
Aztán vonatra szálltam és visszamentem készülni az államvizsgámra, de valahogy mindíg a szomorú kék szemeit láttam mindenben. Hatalmas diadal volt azt látni, ahogy eltűnik a szomorúság ezekből a szemekből, majd megtelik valami mással.
És most vége. Ezek a szemek már nem nekem beszélnek, a fraktálok sem olyan érdekesek már, még akkor sem, ha ugyanúgy ott vannak minden reggel a kávémban. Már egy teljes éve. Eddig a mieink voltak, mostmár csak az övé. Újra meg kell tanulnom új csodákat felfedezni. Újra és egyedül. Nélküle...
