Nem az a legrosszabb, ha rájössz, hogy minden, amiért dolgoztál és amiben hittél egy pillanat alatt elvész, hanem az, amikor rájössz, soha többé nem lehet már újra a tiéd.
Mikor vége, próbálod magadban letisztázni, hogy miért, és újra megpróbálod felépíteni a magad kis világát. Próbálsz erős és bátor lenni, és megragadsz minden lehetőséget, hogy kikászálódj az önsajnálat pusztító mocskából.
Aztán úgy érzed, vége. Sikerült. Újra talpon vagy, érzékeled a világot, az embereket, és újra hiszed, hogy igenis lehet téged szeretni. Sokáig ámítod magad azzal, hogy ez jobb is lesz így, amúgy sem működött volna, ez csak mindkettőtök fejlődését szolgálta és egy más úton kell továbbmennetek már külön-külön.
Majd újra lobban hirtelen a semmiből a láng, pusztán azért, hogy visszazuhanj oda, ahova azt hitted már soha nem kerülhetsz.
És most még rosszabb, mert most tudod, hogy tényleg minden, ami volt csak egy hazugságra épített légvár. És már nem csak a vég fáj, hanem minden ami megelőzte. Az ezernyi emlék, a milliónyi pillanat, amiket csodaként éltél meg. És most tényleg elhiszed, hogy téged nem lehet szeretni...
