Eltelt egy év, és leomlottak a falak. Tartósak voltak, vastagok, és folyamatos védelmet nyújtottak a szívemnek. Hét éve épültek és megfogadtam, hogy senki nem hatol át rajtuk soha, de valami hiányzott. Legalábbis azt hittem.
Szerettem a laza, felszínes kapcsolataimat, az isteni szexet, a bulikat és mindent, ami a független élettel járt, azát megjelent az életemben Ő. Szomorú szemeivel, bizonytalanságával, erős igazságérzeteivel szép lassan szétbombázta a falakat. Én boldog voltam, szerelmes, őszinte. Megnyíltam neki, ahogy még soha senkinek, és nem figyeltem a falaimra. Úgy éreztem felesleges koloncként nehezítették eddig is az életem, nem is értettem, hogy miért építettem őket. A szabályok, a karrier, a siker édes íze és a bulik háttérbe szorultak, külföldre költöztünk és éltük a boldog fiatal szerelmesek mindennapjait. Persze akadtak problémáink, voltak nézeteltérések, de úgy éreztem ez nem szokatlan, ez az élet, a boldogsághoz hozzátartozik néha egy kis keserűség is. Elkövettem azt a hibát, hogy nem figyeltem a figyelmeztető jelekre. Szárnyaltam, ahogy még soha és el sem tudtam képzelni, hogy milyen könnyű innen porba hullni.
Tegnapig megvetettem a falaimat és magamat is a gyávaságomért. Mennyi jótól foszthatott meg egy ballépés miatt, és milyen jó, hogy már sosem lesz rá szükségem - gondoltam én. Aztán elindultam Elé a buszmegállóba. A járása és az arca semmi jót nem ígért, de azt hittem csak munkahelyi gondok, mint máskor. Mikor odaért, anélkül, hogy megölelt vagy megcsókolt volna annyit mondott csupán: Szakítanunk kell, így lesz a legjobb. Akkor és ott összeomlott az egész jól felépített világom. Minden csoda elveszett, minden érzés csak egy hatalmas ürességet hagyva maga után elillant. És nem voltak ott a falak, hogy segítsenek. Már semmi nem volt, ami védhetett vagy segíthetett volna. Ott álltam egy idegen ország idegen városának idegen parkjában egyedül. Nem képletesen, vagy szimbolikusan. A védelmi vonalaim teljes hiánya ahhoz vezetett, hogy a féltve őrzött és védett szívem 2 szó és 3 másodperc elporladt.
El szerettem volna szaladni, de nem volt hova, el akartam mondani, de nem volt kinek. Csak álltam ott megsemmisülve és annyira üresen, mint még soha. Mikor először tört össze a szívem, azt hittem a szabályaim és a falaim segítségével bármi megoldható lesz. De eldobtam őket, nem tanultam a nyolc évvel ezelőtti lényegesen kisebb súlyú csalódásból. Akkor a szabályaim érkeztével elveszett a lelkem. Most azt hittem visszakaptam, de csak kölcsönbe volt. 356 napra. 356 napnyi boldogság halt meg ott 3 másodperc alatt. És azt hiszem egy kicsit én is. Talán nem is olyan kicsit...
