Az ember azt hinné, hogy fiatalon az élet csupa öröm és boldogság. Aztán felsőoktatási intézménybe kerül, meg koliba, és jön a vizsgaidőszak, a kötelező bulik, és a béna pasik.
Nehéz huszonévesnek lenni egy városban, ahol se jó bulik, se jó helyek igazából nincsenek. Néha azon gondolkodom, hogy hogy lehet 50 km-rel arréb már egy másik világba csöppenni. Ez nekem nagyon kelet, de hát ez van. Az élet büntet, és ez ellen nem tehetünk semmit.
Az én büntim ez a város, ami alapjaiban szép, de baromi vidék mondjuk Debrecenhez vagy Budapesthez képest.
Azért annyira nem rossz a helyzet, mint amilyennek most látom, de azért lássuk be, ha esemény az exeddel talizni, és a nem működő kapcsolatotokat kibeszélni, akkor ott gond van.
Persze vannak itt jó dolgok is, meg jó emberek, meg események, de viszonylag ritka.
Lehet, hogy Ferus barátomnak van igaza, aki szerint be kell ájulni, és így végighúzni az évet, mert így semmi nem bosszant és semmiről nem kell tudomást venni. Másszóval ő egy másik dimenzióban él, amiben boldog, de van- e boldogság egy másik dimenzióban? Jobb e az, mint a mi világunk?
Ezt a kérdést már nagyon sokan és sokféleképp próbálták feltenni, vagy megválaszolni, de szerintem erre nincs jó felelet. A probléma talán az alternatívákban, amiket számunkra az élet kínál. Ez, amit most csinálunk is egy alternatív dimenzió, hisz kevés a kockázat, és semmit nem muszáj. Hisz ilyen az egyetem és a főiskola, egy vákuumcsomagolt, alternatív dimenzió valahol az élet, a realitás, és a valóság határán, de még semmiképpen sem éles helyzetekben...
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a barátságok kérész élete, vagy a nosztalgiára épülő közös ivások barátságnak nevezése. Érdekes, hogy az emberek a problémákat nem kezelik, csak elodázzák addig, amíg már nem lehet tovább húzni és halogatni, és kiesik az a bizonyos csontváz a szekrényből.
Az egyik barátom is hasonlóan kerüli a konfliktusokat, majd a legváratlanabb pillanatokban a fejemhez vágja, hogy bezzeg amikor fél éve megbántottam...
Nem értem. Tényleg fáj az őszinteség és a konfliktus, vagy csak  menekülünk az esetleges vereségek elől? Az is homályos számomra, hogy miért félnek az emberek őszintének lenni. MIért hiszik, hogy ha titkaikat megtartják, akkor jobbak lesznek, vagy jobban szeretik őket azok, akik állítólag bárhogy szeretnék, hisz voltaképpen a barátaik vagy mi a szösz...?
Fura ez, én például szeretem rendezni azonnal a vitáimat, akár újabbak árán is. Fontos, hogy őszinte legyek az életem szempontjából jelenleg meghatározó személyekkel, fontos, hogy ne kelljen titkolnom semmit, vagy bármit őszintén kimondhassak. Nekem legalábbis, de lehet, hogy én tévedek...
Nem tudom...
Szerinted???