A tegnapi napot magyarokkal töltöttem, és kivételesen élveztem is. Ők már nem az a generáció, aki messziről ismeri csak az országot, mégis állást foglal vele kapcsolatban. Üdítő volt olyan fiatalokkal lenni, akik bár külföldön élnek, magyarságukat nem csak népdal- és Himnuszénekléssel, és közös Petőfi-szavalással bizonygatják. Mi már más generáció vagyunk. Készen kaptuk azt a szabadságot, melynek velejárója a gyökértelenség. Persze van Magyarságtudatunk, hiszünk abban, hogy egyszer még otthon fogunk élni, de nem fogadjuk el tényként azt, hogy máshol nem lehet, mert a Haza nélkül mindenünk elvész, mint elődeink többsége.
Én szeretnék hazamenni. Persze nem most, most jó lenne itt elérni mindazt, ami otthon már megvolt: sikert és az elismerést. Hiszem, hogy akarattal és tehetséggel nem lehetetlen. Hiszem, hogy aki tud és jó valamiben éljen bárhol a világban megtalálja azt, amit keres. Én a boldogság és a szerelem hívószavára hagytam el az országot, de az indok mindanyiunknál más volt. Volt, aki kihívást keresett, más biztos megélhetést remélt és talált, megint más csak európai szintű képzésre és diplomára vágyott, de volt akit csak idesodort a végzete. Mindannyian más és más okból élünk távol mindentől, amit jól ismerünk, de a célunk közös.
Sokmindenről esett szó: küzdésről, barátokról, családról, iskoláról, álmokról, de valahogy mindig egy témánál jukadtunk ki: meddig egészséges harcolni és hol érdemes azt mondani, hogy eddig szép volt de otthon egyszerűbb minden? Szerintem nincsenek határok, harcolni mindig kell, feladni és beletörődni nem lehet. Ha képesek vagyunk ignorálni a pofonokat és újra felállni ha elesünk bármi lehetséges. De tényleg ilyen egyszerű?
Meglepő volt azt látni, hogy rajtam kívül mások is hajlandóak és hajlandóak voltak mindent feladni és egy apró cérnaszálba kapaszkodni pusztán azért, mert tudták, nehezebb lesz, több munkával jár, a buktatók pedig még nagyobbak, mint otthon, de ha bejön, akkor bármi történjék is előtte megérte. Mi nem azok a szerencsevadászok vagyunk, akik a hetvenes-nyolcvanas években külföldre szöktek, mert majd lesz valami. Mi már tudatosan keresünk állást, és ha minden ellenünk van is folytatjuk, mert feladni csak a könnyebb, de nem a jobb út.
Most nehéz. Hiába van mindannyiunk zsebében piacképes diploma és néhány nyelvvizsga, itt bizonyítani kell nap mint nap. Senkit nem érdekel a papírunk (ahogy otthon sem), de itt megvan arra a lehetőség, hogy érdemeink és ne ismerettségi körünk alapján rangsoroljanak.
Tegnap óta azon gondolkodom, hogy miért nincs az otthoniakban ennyi erő? Bennünk lenne-e ha maradtunk volna? Hol kerül porszem abba a bizonyos gépezetbe? Miért nem akarnak jobbítani azok akik úgy döntöttek, maradnak otthon és próbálkoznak? Miért hunyt ki a szikra megannyi fiatalból? A tudásunk sokakéval azonos, az akarni vágyás emel ki minket közülük. Valószínüleg otthon sem lenne ez másként, de tényleg csak a saját határaink feszegetése ad erőt a harchoz?
Azt mondják a magyarokról, hogy ha valami reménytelennek tűnik helyből feladják. Itt csak falak vannak, és megannyi kísérlet arra, hogy átugorjuk, áttörjük vagy lebontsuk, és ha feladnánk elvesznénk. Néha persze jó játszani a gondolattal, de a lehetőség szintjére már nem hagyhatjuk emelkedni. Nem értem, hogy falak nélkül, apró akadályokkal miért nem szállnak szembe azok, akik annyira szerencsések, hogy ott élhetnek, ahol értik mire gondolnak, ahol úgy fejezhetik ki magukat, ahogy az tényleg a legjobb, ahol pusztán a közös nyelv kapcsot jelent köztük és a körülöttük létező világ között...
