Drága C. F.!
Rengeteget gondolkodtam azon, hogy hívjalak-e fel, vagy írjak neked mailt, vagy egyáltalán hogyan juttassam tudomásodra, hogy mi történt velem az elmúlt hetekben...
Rengeteg minden... Azok után, hogy véglegesen megváltoztattad az életem, és már tudom, hogy ki is vagyok valójában, úgy gondoltam, hogy leírom ide, hogy mi is történt velem onnantól kezdve, hogy ki voltam, egész addig hogy ki lettem...
Először is megszabadultam a hajamtól, amit imádtam, és ami fontos volt, és ami engem szimbolizált és fémjelzett az elmúlt három évben. Nagy döntés volt, hisz tudod, hogy nálam egy tojásrántotta is elvekkel és romantikával bír, de igazából már nem jelentette mindazt, amit el akartam vele mondani: A függetlenségemet, a távolságtartásomat és a megközelíthetetlenségemet, amik mind mind rettentő sokat számítottak az életemben. Melletted érezhettem és átélhettem, hogy egy új szakasz kezdődött minden tekintetben...
Mindig nagyon igyekeztem, hogy az emberek véletlenül se engem lássanak, hanem valakit, akit láttatni szerettem volna, gondolván, hogy jobb és pozitívabb, mint én bármikor is lehetek, te viszont először nagyon hosszú idő után engem akartál látni a hibáimmal és a gyengeségeimmel együtt, az álarcaim nélkül... És le is hullottak az álarcok, melyeket soha többé nem akarok visszavenni, hisz megtanítottad, hogy így is lehetek valakinek fontos és értékes, mert úgy éreztem akkor, hogy neked az voltam, és ez jólesett...
Aztán elmentél és itt maradtam egyedül a gondolataimmal, a felemás és bizonytalan érzéseimmel és valamivel, amit nem tudtam hova tenni: egyfajta hiányérzettel, mely eddig soha nem jelentkezett, és soha nem is szerettem volna, hogy jelentkezzen. Szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy megváltoztam, és már nem lehet soha az a hideg és megközelíthetetlen munkamániás lény, aki voltam, és valahogy életemben először ez nem zavart...
És hazamentem a barátaimhoz, akik újra mosolyogni láttak, és érezték, hogy történt valami, amit nem is akarnak megmagyarázni, mert lehet, hogy ezzel a lendülettel elillanna, hisz annyira éteri megfoghatatlan és törékeny, hogy nem lehet tudni, meddig tart, ha analizálni kezdjük. Újra az voltam, akinek megismertek: Vidám, kedves, mosolygós, boldog, szeleburdi, szórakozott és játékos: Visszatért minden, amit már rég elveszettnek hittek, pedig csak szunnyadt...
És minden este meccset néztünk, és hiányoztál mellőlem, annyira megszoktam, hogy ott vagy, és hogy melletted ott az a fajta biztonság, mely még soha nem játszott szerepet az életemben, az a biztonság, melyet most kivételesen nem én adtam, hanem nekem adták, és amit oly észrevétlenül és könnyen megszoktam ezalatt a rövid idő alatt...
És láttam egy süncsaládot a fősulin, amiről te jutottál eszembe, hisz te simogattál és röfögtettél meg egy kissünit azután az ominózus sétánk után, és hiányzott, hogy nem nézhetek rád nagy és csillogó szemekkel, és nem mondhatom, hogy nevezzük el őket egyenként, mert mégsem hívhatjük őket pusztán süniknek...
És mikor a buszt vártam, és megállt az utcán a forgalom, hogy átkeljen egy süni (akit Bendegúznak neveztem el), nem mondhattam, hogy rohanjunk érte, mert meg szeretném simogatni, még ha szúr is, és fel akarom emelni, hogy nehogy baja essen, és nem mondtad nekem, hogy ők nem arra születtek, hogy én ölelgessem és felkapkodjam őket, és én nem piszkálhattalak, hogy földhözragadt vagy, és láss egy kicsit az én szememmel, mert így boldogabb a világ...
És csigákat mentettem az eső után a kerékpárúton a Tesco felé menet, és nem közölted, hogy felesleges, mert akkor hol a természetes szelekció...
És hallgattam a szakadó esőben, hogy a szökőkút (akit egyébként Rékivel csak Emíliaként emlegetünk) egy régi Carry Grant film zenéjét játsza, és néztem, ahogy világít, és áztam, és nevettem, és senki nem mondta, hogy így megfázhatok, vagy hogy ez nem romantikus, hanem egyenesen őrült hülye dolog...
És lett két házikedvencünk is, az egyik Gerzson a pozsgás, a másik pedig Rozsdás a csodálkozó fa macska, aki a szobánk békéjét vigyázza, és te nem piszkálsz azzal, hogy szerencsétlenek rövid életűek lesznek mellettem mert Gerzsont agyonöntözöm, a macskát meg tönkreteszem valahogy, mert szétszórt vagyok, és más világban élek...
Ezek apránként történtek, és én észrevétlenül elkezdtelek mindenben téged keresni, és akartam, hogy lásd és érezd, hogy ezek mit jelentenek nekem, és mennyivel többet adnának, ha megoszthatnám veled, még ha racionális is vagy és neha dohogsz meg dünnyögsz az én látásmódom miatt...
És tudom, hogy ez téged nem hoz lázba, és azt is, hogy nem jelentheti neked ugyanazt ez az egész, amit nekem jelent, mert nem érezzük ugyanazt, de remélem, hogy egyszer majd véletlenül felkeverdsz ide, elolvasod ezt az egészet, és rájössz, hogy mit jelentessz nekem, és talán arra is, hogy én mit jelentek neked...
Hiányzol, mert észrevétlenül lettél része az addig gondosan titkolt énemnek, aki már nem tud újra elbújni...
Hiányzol, mert minden te lettél, ami jó és szép...
Hiányzol, mert azt hiszem azt jelented, amit eddig még senki, és ez megijeszt...
csók: V.
