...Ahogy a dalban is van, a szívem tényleg majdnem megszakadt. Nehéz volt elfogadni, hogy elment, és egy hónapig maximum webkamerán keresztül látom. Persze tudtam, hogy megyek utána, de akkor is felfoghatatlan volt, hogy az, aki a mindennapjaid része, mellette kelsz és fekszel, és együtt oldjátok meg nap mint nap az élet problémáit, hirtelen eltűnik.
Csak vártam, hogy múljanak a napok, tehetetlenül forgolódtam éjszakánként, és izgatottan készültem az esti beszélgetéseinkre. A távolság így is majdnem mindent tönkretett. Az utolsó egy hét rettenetes volt, majdnem szétmentünk, veszekedtünk, a szakítás gondolata a levegőben lebegett folyamatosan. És elérkezett az utazásom napja.
Kétségek között vártam, hogy elinduljon felé az én vonatom is, elképzelésem sem volt mi lesz akkor, ha leszállok. Szakítani akartam, de nem telefonon vagy skype-on keresztül, a jegyemet pedig már úgysem tudtam volna visszaváltani. Lesz ami lesz - gondoltam, és elszántan vártam arra, hogy megérkezzek ahhoz, akit eddig lehetséges társnak véltem, most mégis úgy éreztem, képtelen lennék még egyszer úgy érezni, mint mielőtt elindult, hátrahagyva Magyarországot. Féltem az új helyzettől, kilátástalannak gondoltam a közös jövőt, igyekeztem őt felelőssé tenni a megváltozott helyzetemért.
Ahogy közeledtem Karlsruhe felé, egyre fokozódott bennem a szorongás. A viszontlátás örömétől a gyűlöletig minden érzés végigfutott bennem, és én egyre inkább összezavarodtam. Vártam, hogy lássam, ugyanakkor szerettem volna minél tovább húzni az utazást, hisz akkor később kell színt vallanom, talán nem érinti már őt sem olyan rosszul, hogy vége, talán ő is ezt akarja már.
Aztán befutottunk a pályaudvarra, leszálltam a vonatról és kerestem a tekintetemmel, bár bíztam benne, hogy késik és lesz mire fogni azt, hogy miért akarok véget vetni a kapcsolatunknak (ha még a pontosságra se képes értem).
Persze nem így lett. Ahogy leléptem, egy izgatott fiatalembert szúrtam ki a tömegben, aki rózsát szorongatva nyújtogatta a nyakát, és célirányosan közeledett felém. Nagyot dobbant a szívem, és mindent elfelejtettem, amin 12 órán keresztül morfondíroztam. Csak őt láttam és semmire nem vágytam jobban, mint hogy megöleljem, és tudtam, hazaértem. Mellé. Mert az otthon csak ott lehet, ahol együtt vagyunk. Akkor a nagy boldogságban még nem is sejtettük, hogy a neheze még hátra van...
