Pasik, élet és egyéb apróságok

Csak ültem a moziban, és könnyes volt a szemem. Egy fantasztikus vígjáték után ez merőben eltér az átlagostól. Hirtelen olyan mély szomorúság kerített hatalmába, melyet még soha nem éreztem azelőtt, és remélem soha többé nem fogok. Valami kábulattal vegyes fájdalom hasított belém, s váltotta fel azt a borzongást, melyet annyira élveztem a bent töltött százhúsz perc alatt.
Százhúsz boldog perc, melyet soha nem fogok elfelejteni, s mely talán megváltoztatott bennem mindent. Időutaztam: A mozifilm révén a hatvanas évek végére, életem filmjében pedig a huszadik század utolsó tizedébe.
Volt egy kislány, aki születésétől fogva színésznőnek készült. Aki hamarabb szavalt és énekelt, mint járt, vagy olvasott. Egy kislány, akit hatalmas tehetségnek tartottak. Sorra nyerte a versenyeket, készült szorgalmasan arra, hogy egyszer majd beváltja az álmát. Rengetegszer hívták játszani, fedezték fel, tettek neki stúdiók és társulatok ajánlatot. De ő nagy részüket elutasította, mert tudta, hogy álmai drámatagozatos gimijéből olyan színházakba juthat el, melyekről sokan csak álmodnak, vagy álmodni sem mernek.
Eljött a felvételi, és ő izgatottan készült arra, ami oly természetesnek, és az egyetlen útnak tűnt számára. Belépett egy terembe az ország egyik legjobb drámatagozatos gimnáziumában, ahol elismert, de unott arcú színészek várták, hogy öt perc és néhány feljegyzett szó után elküldjék őt is, mint a többieket előtte. Aztán az élet másként döntött. Egy izgatott kislány csodát tett a teremben. Mert élt. Eltűnt minden mesterkéltség, boldogan mosolygott és csak játszott. Mindent, amit kértek. Az unott arcok hirtelen csodálkozóvá, nem sokkal később vidámmá változtak, olyannyira vidámmá, hogy sorra felálltak a helyükről, hogy játszhassanak az ismeretlen, de ösztönösen tehetséges, természetes és boldog kislánnyal, aki akkor egyszer úgy érezte, a helyén van, és hogy megtalálta azt a közeget, ahová tartozik. Negyvenöt lett az öt percből és dalok, versek, szituációk hosszú sora után elbúcsúztak egymástól, hitték mindannyian, hogy csak rövid időre. Kiemelt elsőként vették fel és kikiáltották a nagy reménységnek.
De nem így lett. A céltudatos és akaratos kislány ultimátumot kapott, és túl fiatal volt ahhoz, hogy vállalja a következményeket.  Életében akkor először és utoljára nem mert ellenkezni.
Örökre lemondott az álmairól akkor, azon a borús pénteki napon a huszadik század legvégén. Megmaradt a kitartása, de soha többé nem játszott. Sem ő, sem a szeme. Valami meghalt akkor a lelkében. Néha még énekelt karaoke bárokban, de már csak azért, hogy a barátai lássák, hogy ki is volt valamikor, vagy hogy pillanatokra ő is érezze, ki lehetett volna.
Tíz év telt el azóta. Tíz sikeres és termékeny év a siker hajszolásának szolgálatában. Bármibe foghattam, tudtam, hogy győzni fogok. És így is lett. Amihez hozzányúltam arannyá vált a kezem alatt. Néha azt hittem, hogy boldoggá is tesz az, amit csinálok, de egy idő után mindig rájöttem, hogy nem ez az, ami nekem van rendelve. Bármikor kiszálltam, soha nem éreztem ürességet, vagy fájdalmat, minden energiámat valami teljesen másba öltem, bízva abban, hogy az lesz számomra az igazi. Ez soha nem jött el. A csúcson nemcsak, hogy egyedül voltam, de azt éreztem folyton, hogy ez nem a nekem rendelt magaslat. Kétségbeesetten kerestem az újakat, és sorra meg is hódítottam őket, de az üresség nem múlt el.
És ma csak ültem a moziban, és peregtek a könnyeim. Sirattam azt a kislányt, akinek álmai voltak, és sirattam azt a felnőtt nőt, aki tudja, hogy már soha nem érheti el azt az egyetlen csúcsot, ami boldoggá tehetné.
Nem érdekelt soha az, hogy mi lett volna, ha… Feleslegesnek tartom, és kisszerűnek gondolom azt, aki ezen rágódik. Hogy tényleg lehettem-e volna a legjobb? Ez már örök talány lesz. Ami tény, hogy abból az osztályból hat embert vettek fel a színművészetire, ahol én voltam a kiemelt.
Már rég nem foglalkoztam ezzel, megtanultam előre nézni, de most láttam egy filmet, mely egyetlen pillanat alatt vált a legtökéletesebből a leggyűlöltebbé, mert úgy éreztem, hogy ez lehetett volna A… Persze semmi nem biztos, de felkavaró volt belegondolni abba, hogy hogyan foszlottak szét az álmaim. Olyan érzés volt, mint amikor rájössz, hogy Ő volt életed egyetlen igazi szerelme, és végleg elveszítetted. Pótolhatod másokkal, megpróbálhatod a következőt is ugyanúgy szeretni, de időről időre beléd hasít fájdalmas felismerés, hogy már soha nem lesz az, mint amiben egyszer hittél.
Én elveszítettem akkor, azon a borús pénteken valamikor az ezredforduló előtt az egyetlen igaz szerelmem, de csak most tudatosult bennem, hogy ő volt az, és hogy soha nem kaphatom vissza…