Várom, hogy csörögjön a telefon, és mint mindíg, ha valami rossz, írok... Mert kell, hogy valaki lássa, hallja, érezze... Mert akinek látnia, hallania éreznie kéne, az vak, süket, és érzéketlen, legalábbis felém... Hogy miért alakult ez így, kérdés bennem, mint ahogy az is, hogy tényleg az én hibám-e és hogy csinálhattam volna-e jobban, vagy csak másképp azért, hogy boldogabb, vagy elégedettebb legyek...
De most elfáradtam, és túl sok az eldöntendő kérdés, nem csak a mondataimban, hanem az életemben, a lelkemben, a világomban is... A bizonytalanság fáraszt, és sorvaszt, mert ha nem látsz magad előtt célt, vágyat, vagy csak okot arra, hogy bízz, egy idő után mindent vesztessz, mert elfelejtessz hinni a hajtásban, a munkában, a szerelemben...
Szerelem... Vicces kis szó, mely mögé sokminden befér. Talán túl sok is... Háborúk indultak és gyilkosságok történtek a nevében, a hétköznapokban mégis olyan megfoghatatlan, és láthatatlan, mintha csak egy mítikus világ külön dimenziójában élne, ahová csak nagyon kivételes esetekben tévedhetnek földi halandók...
Azt hiszem szerelmes vagyok... Mert hitem utolsó szikrája még ezt mondja bennem, hogy igaz-e, vagy csak egy aprócska remény a jövő felé még nem eldöntött, az biztos, hogy fáj, és az is, hogy nem tudom, mi lesz, vagy hogy mi van...
Volt egy fiú, aki csak egy ismerősként került az életembe, (ld.: Ábrándos szép napok... c) majd egyre több lett; barát, lelki társ, szerelem, szerető, A boldogság... Megnyitotta a szívem, a lelkem, a világom ajtaját, és most olyan, mintha egyesével zárná őket vissza... Ok nincs, mint ahogy mód sem arra, hogy kiderítsem, miért, csak fáj...
És a telefon nem csörög...
