Újra itt vagyunk együtt, csak mi hárman, mint régen. Mindennél többet érnek ezek a találkozók, mert egyre ritkábbak, mégis egyre fontosabbak. Ilyenkor olyan, mintha egy láthatatlan kéz újra összekapcsolná a múltat a jelennel és mutatóujjával a jövő felé próbálna minket irányítani... A felé a jövő felé, ami csak nekik van...

Újra ott ülünk mi hárman, ahogy rég, és próbálunk egy láthatatlan kézbe kapaszkodni, mely még azt az ilúziót nyújtja, hogy semmi nem változott, az idő nem múlik, a jövő pedig távoli...

És ahogy ott ülünk mi hárman, először érzem, hogy ez hazugság. Munkáról beszélünk, állásinterjúkról, önéletrajzokról, fizetésről. Ez mostmár éles, ennek tétje van, ez sok mindenen változtat, talán mindenen... De még nem most. Ők bírósági tárgyalásokra járnak, gyakornokoskodnak, élnek... Én főiskolás vagyok, és próbálom minden élét elvenni a valóságnak, melyet én még láthatok illúziónak, de ők már nem...

Mi lett volna ha... - fut át az agyamon. Ha azon a végzetes napon nem találkozom egy magas, fekete, érettségi előtt álló sráccal, aki mindent megkérdőjelezett bennem, és aki miatt sokáig nem találtam válaszokat semmire... Ha nem oda felvételizek, vagy nem vesznek fel, vagy nem megyek gólyatáborba... Vagy ha csak nem szállok ki, hanem küzdök tovább...

Rengeteg a kérdés, de válaszok nincsenek... Talán nem ülünk akkor most itt, mi hárman, talán nem fog össze minket a láthatatlan kéz pillekönnyű illúziója, talán most én is tárgyalásokra rohannék, vagy gyakornokoskodnék valamelyik állami intézménynél...

Mi lett volna, ha... Ötlik fel bennem újra és újra, és a láthatatlan kéz nehézzé és hideggé válva elkezdi a szívemet markolni. Még csacsogok: sok pasi, még több botrány és bonyodalom, rengeteg bor, buli, barát, szerelem és fájdalom, pont, mint 16 évesen... És ők ketten, akik ott ülnek velem, még meghallgatnak, mert még távoli a jövő, az ami nekik van... Hiszik, hogy nekem is lesz, ugyanúgy, mit béke és boldogság, de legbelül tudják, hogy az élet nem ilyen...

Aztán eljön a búcsú pillanata is, ez a délután is tovaszállt. Másnap megint futunk: ők dolgozni, én tanulni, és elhinni azt, hogy sokáig lesz még olyan, hogy csak ülünk ott, mi hárman....