A tóparton ültem és a múlton merengtem. Azon, hogy hogy kerültem ide, mit csinálok egyáltalán, és hogy mi vezetett eddig. Most először nincs bennem sértettség és harag, ha eszembe jutnak az elmúlt évek. A kacsák egyre közelebb úsztak és várták az újabb adag kenyeret. A nap még sütött, de a park már üres volt. Közeledett a vihar és mindenki próbált minél gyorsabban hazajutni. Szeretem, ha egyedül ülhetek a kedvenc partszakaszomon. Ez egy nagyon aprócska dísztó és elég népszerű is, szóval ritka, hogy lehetőségem van egy kis zavartalan nyugalomra. Szeretem a kacsákat is. Megszokták, hogy mindig van valaki, aki eteti őket, és néha egész szemtelenül közel merészkednek az emberekhez, mintha feltétel nélkül bíznának meg olyanokban, akiket soha nem láttak, nem ismernek, és talán akiknek kedvencük a kacsasült. Én nem vagyok ilyen szerencsés. Nem bízom az emberekben, és nem megyek közel hozzájuk, vagy engedek magamhoz közel bárkit is. Engem sokszor bántottak, szemben a parki kacsákkal, akik csak a jó oldalukat látják a látogatóknak. Nehéz leckéket kaptam olyanoktól, akik a mindent jelentették, napokra, hetekre, vagy akár csak pillanatokra.
Ahogy néztem a kacsákat, Saschára gondoltam. Hogy tőle vajon mit tanultam? Hogy ő is keserű emlék lesz-e néhány év múlva a tóparton, vagy ugyanolyan hálával és szívesen fogok rá emlékezni, mint ahogy most? Hosszú idő után elgondolkodtam azon, vajon tényleg jó-e egy kis szigetként élni az emberek óceánjában? Hogy megéri-e minden érzést kizárni azért, hogy a rosszak ne tépjék a lelkem ismét cafatokra? A választ nem tudtam. De valahogy az utóbbi négy évben nem is kerestem. Jó volt minden, ahogy volt. A minimálon tartott akciók és reakciók, a nagy érzelmek, szerelmek, fájdalmak, hosszas évődések és nehéz döntések nélküli felelőtlen élet ha ki nem is elégített, de megóvott. És ez a védelem és hamis biztonság lehetővé tette, hogy valahogy ellavírozzak anélkül, hogy bármi megrengetné megint a világom, ami kétségbeesésbe vagy szomorúságba torkollna. Elfogadtam, hogy voltak nagy magasságok és mélységek, és hogy talán most már csak ennyi, ami jár nekem. Egy szerelem nélküli kapcsolat, egy érzelmek nélküli élet, egy konfliktusok nélküli valóság. Eleinte nehéz volt. Semmi nem állt tőlem távolabb, mint a küzdelmek feladása, a viták elkerülése, az érzelmek figyelmen kívül hagyása. Aztán valahogy megszoktam. És elfelejtettem, milyen is volt az élet akkor, amikor a kacsákhoz hasonlóan bíztam, vagy amikor eszmékért és elvekért fejjel rohantam a falnak. Elhittem, hogy jó döntést hoztam akkor, amikor mindent feladtam. És talán tényleg erre volt szükségem, valahogy mégis sajnáltam azokat a dolgokat, amik így kimaradtak. De tényleg kimaradtak-e, vagy ez kellett ahhoz, hogy lezárva a múltat és lerázva a közöny láncait valami új kezdődhessen és ne a régi hibák ismétlődjenek? A válaszokat persze nem ismerem, de már az is egy újra megtalált kincs, hogy kérdezni merek. Most még csak magamtól, holnap lehet, hogy másoktól is...
