Csak ül ott, szemében a lelkesedés leghalványabb jele nélkül, s úgy tesz, mint aki tudja, hogy mit akar. Ír, mert szorítanak a határidők, a minőség pedig úgyis mindegy. Gondolkodik, hogy mi legyen a téma, de semmi nem érdekli igazán. Legbelül bántja ez, de már annyira megszokta a légies semmi érzését a szíve tájékán, hogy igazából nem kavarja fel ez sem. Gondolatai elkalandoznak valami más felé: játékok, nők, sör, de igazából nem tartja annyira fontosnak, hogy önmagát vállalva témává tegye. Nem érdekli senki és semmi, mert nincs élete és jövője, álmodni pedig nem mer…

Pedig lehetne miről. Tehetséges, érzékeny, kedves, és határozottan jó ember, ha végre leveszi az álcát, és magáról megfeledkezve néhány kivételes embernek betekintést enged abba, amit érez, gondol vagy amiről titkon álmodik. Olyankor olyan, mintha élne, vagy érezne, és akkor látszik, hogy szenved.

Fájó szívvel próbálom elhitetni magammal, hogy egyszer felébred, és nem változik vissza unott, cinikus kiégett huszonévessé, hogy el meri majd hinni azt, amit mindenki tud, hogy tényleg tehetséges és szerethető.

Sokat gondolkodtam azon, vajon miért jó ez neki? Tényleg csak azért ír, mert iszik, vagy mert kell a pénz, esetleg tudat alatt mégis tisztában van a képességeivel és a lehetőségeivel, csak fél az elvárásoktól?

Ül a szobájában, és próbálkozik. Felületes téma, egymás után dobált szavak, nyelvtanilag helyes, üres és semmitmondó mondatok. Próbál viccelni, de ő sem nevet rajta igazán, tudja, hogy más sem fog… Próbálja magát az egésztől teljesen függetleníteni, ő nincs benne, még akkor sem, ha tudja, hogy ezzel jobbá tehetné mindazt, amit gondol. Fél. Ha állást foglal, véleményez, vagy érzelmeket visz bele, kiderül, hogy milyen is lehet akkor, ha önmagát adja.

Fél attól, hogy nem elég jó. Elég jó ember, író, barát, szerető. Vonza a felületes embereket, mert velük könnyebb. Nem kérdeznek, mert nem tudnak, csak elfogadnak, és beletörődnek. Ott nincs megfelelési kényszer, csak hazug szavak, semmitmondó frázisok, üres gondolatok.

Játszik. A buzogányokkal, az emberekkel, az életével. Az igazi Pierot, aki csak a maszk alatt sír, de ott folyamatosan, de már olyan vastag a maszk, hogy nem is igazán tudja, hogy hol végződik az arca, és hol kezdődik az álca. Helyes pofiján közöny, mikor érzelmekké is változtathatná őket, de az kockázatos, lenne, és esély van rá, hogy fájdalommal járna.

És ő fél, pedig tényleg jó, de ezt csak én tudom. És én is csak ott legbelül, ahol nem láthatja senki, mert a kifelé mutatott érzelmek kockázatosak, és fájhatnak…