A Poronty posztjait olvasgatva egyszer csak megláttam egy címet: Ciki a gyerekszerelem?
Elgondolkodásra késztetett, mert hirtelen felötlöttek eddigi szerelmeim, akik tényleg azok voltak, és nem csak egy bormámoros éjszakán éreztem azt, hogy meghasad a szívem, ha nem lesz az enyém. Akkor még minden olyan egyértelmű volt, akkor még teljesen természetes volt, akkor még teljesen tisztán és ártatlanul hittem, hogy tényleg Ő lesz az igazi.
A sort Lacika nyitotta, aki ovis csoporttársam volt. Teljesen egymásba habarodtunk már az első nap, és ez a kapcsolat veszekedésekkel és szakításokkal tarkítva három évig tartott. Amikor más iskolába mentünk úgy éreztem, hogy meg kell a szívnek szakadnia a fájdalomtól. Néhány év múlva újra "összejöttünk", hisz mindketten a jeges sportok szerelmeseiként egy helyre jártunk edzeni, csak a szakosztály volt más. Aztán persze ennek is vége lett és újabb hosszú évek következtek egymás nélkül, míg 17 évesen össze nem jöttünk egy kis időre egy zajos diszkóban. Persze nem működött... 22 évesen, mikor újra találkoztunk rengeteg mindennel a hátunk mögött, már csak nevettünk a nagy érzelmeinken, a hitünkön, az akkori életünkön.
Őt J. követte, akit 10 évesen ismertem meg, osztálytársam volt felsőben. Egy igazi rosszfiú. Rossz jegyek, balhék, grafiti, görkori. Én. a versenyek állandó nyertese, és a szervezők gyöngye azonnal beleszerettem a szőke göndör fürtökbe, és a vakítóan kék szemeibe. Néha jól elvoltunk, jókat dumáltunk, a jókislány biliárdszalonokba kezdett járni és ördögien megtanult játszani, csak hogy inponálhasson a rosszfiúnak. A dolog persze plátói maradt, de így van jól.
Pasik jöttek-mentek, és megérkezett a következő plátói nagy ő, G. G. négy évvel volt idősebb, akkor érettségizett, mikor én a gimit kezdtem. Fogyóztam miatta, verseket írtam hozzá, és minden percben a halálomat kívántam, amikor nem láthattam. Úgy éreztem ha nem lehet az enyém, meghalok. Ő volt az első, aki a szexet szóbahozta és valóság szintjére emelte az addig távolban csodált misztikus fogalmat. Nem feküdtünk le egymással, természetesen semmi nem volt, de a tudat, hogy szerelmes vagyok valakibe, aki már tudja, hogy mi az, részegítő volt. Ma boldog férj az akkor renitens, és lázadó szőke szívtipró.
A. már felnőtt szerelem, 17 évesen ismertem meg. Róla szól a találkozás egy régi szerelemmel című poszt, hisz hellyel-közzel még mindig visszanéz az életembe, és mindig akkor, amikor a legnagyobb károkat tudja benne okozni. Ő volt talán az utolsó, akiért annyira tudtam lángolni, hogy néha hittem, hogy elégek. Ő volt az igazi Nagybetűs SZERELEM. Rengeteg fájdalmat okozott, de hihetetlen szép perceket is. Megtanított szeretni ugyanannyira, mint gyűlölni. Ma már neki is csak hálás lehetek mindenért, amit kaptam, még ha akkor rengeteg mindenen is mentem át miatta (erről szól a már említett poszt).
Aztán jött az egyetem és néhány hétig N. volt a nagy ő, aki a szöges ellentétem volt, mégis vonzott, mint a mágnes. Úgy éreztem, hogy mellette lehetek csak teljes, ő adhatja meg nekem mindazt, amire vágyom. Tévedtem 2 hónap után "nem látott minket öt év múlva", és amilyen hirtelen jött, úgy illant tova. Akkor tanultam meg azt, hogy nem az a lényeg, hogy meddig vagy valaki mellett, sokkal fontosabb, hogy amíg mellette vagy, boldog legyél.
Huszonévesen a csalódások elől a munkába menekültem, de aztán jött S. és vele a hatalmas szenvedély. Rémesek voltunk együtt. Szerettünk, gyűlöltünk, féltünk egymástól, a világtól, magunktól. Ma jóban vagyunk, néha beszélgetünk, és hisszük, hogy ahhoz, hogy most olyanok legyünk, amilyenek vagyunk, át kellett élnünk a legnagyobb magasságokat és mélységeket egyaránt. És hálás vagyok, hogy ez mellette adatott meg.
Az utolsó helyre egy újabb nagy fellángolás és egy újabb történet kerül, mely nem hapy and, de mégis melengeti a szívem, ha eszembe jut. Ő egy újabb L., és egy újabb nagy érzés, mely mindent megadott és megkérdőjelezett. Róla az Ábrándos szép napok szól, mely az egyik legkedvesebb írásom, hisz ő volt az, aki újra megtanított érezni. Ma nagyon jó barátok vagyunk, egymással szemben lakunk, naponta találkozunk, gyakran filmezünk, vagy főzünk együtt.
Hét szereplő, hét különös érzés, hét "milettvolnaha" a lelkemben. Most lehetnék szomorú, vagy depresszív, érezhetném, hogy nekem semmi nem sikerül, és hogy más egyből megtalálja az igazit, de valahogy mégsem ez jut eszembe. Nosztalgikus boldogsággal és megmagyarázhatatlan mosollyal az arcomon révedek a múltba, és hiszem, hogy ők nem voltak hiába részei az életemnek. Rengeteg pasim volt, viszont ők azok, akik maradandóak lettek, de már nem hiszem, hogy bármelyikkel is el tudnám képzelni az elkövetkezendő éveimet, pont azok miatt, amiket tőlük tanultam. Egyiküktől sem váltam zajosan, vagy hisztisen. És ez így volt jó. Hiányoznak a nagy érzések. Hiányzik a szerelem. És hiányoznak ők. Együtt. Egyszerre. Valahogy összegyúrva. Zavaros minden, most mégis jól vagyok. Jó volt ezt egybe látni, és jó az a fajta vidámság, mely most a szívembe költözött. Voltak boldog perceim. Voltam boldog. És most is az vagyok. Miattuk. És magam miatt...
