Az állomásról rögtön hazamentünk és a nagy egymásnakesés után a nagy beszélgetés idejét láttam elérkezettnek. Tudtam, hogy oroszrulettet játszunk, de nem akartam belegondolni abba, hogy akár hazugságban is élhetnénk. Tiszteltem annyira, hogy őszinte legyek és mindent bevalljak, mielőtt (ha egyáltalán) újrakezdjük. Nehéz volt elmondani a szülinapom utáni eseményeket, de még nehezebb volt nézni, ahogy szenved ettől. Megbocsátott, de én magamnak nem, és még nehezebben éltem meg az első időszakot.
Eleinte minden olyan volt, mint egy kiránduláson. Felfedezni a várost, megkeresni a leendő kedvenc helyeket, kávézni, ismerkedni, vásárolni. Aztán tudatosult bennem, hogy ez most így marad egy darabig, ez nem vakáció, hanem élet, holnap is itt leszek és holnapután is, hazamenni pedig nem is olyan egyszerű, mint ahogy otthonról tűnt.
Az együttélés is megváltozott az otthonihoz képest, mert ott mindig benne volt a levegőben a lehetőség. Tudtuk, még ha nem is mondtuk ki, hogy bármelyikünk leléphet, ha szeretne, van hova, van miből. Itt élesben ment a játék, egymásra voltunk utalva, a nyugalom már nem bódított el minden nap. Engem nyomasztott, hogy nincs állásom, furdalt a lelkiismeret és fájt szembenézni azzal, hogy majdnem eldobtam valakit pusztán félelemből, aki értékesebb mindennél. Nehéz volt újra megtalálni a helyem, és ezzel az ő helyzetét is csak nehezítettem.
Nem hisztiztem, vagy szenvedtem látványosan, elutasító sem voltam, de a szemeim meghaltak. Beleszürkültem a hétköznapokba, nem láttam célt vagy lehetőséget, elhittem, hogy semmit nem érek, és hogy vesztes lettem ahelyett, hogy egy újabb diadalmenetet mutattam volna fel a szkeptikusoknak, ahogy eddig mindig.
Aztán egyszer valahogy elmúlt. Pár hét után visszataláltunk egymáshoz és a lelkem újra megnyugodott. Rengeteget beszélgettünk, új módszereket próbáltunk ki közös életünk még boldogabbá tételének érdekében, és igyekeztünk úgy szeretni a másikat, ahogy az megérdemli. És működött. Ajándékként éltük meg a napjainkat, boldogok voltunk és a konfliktusok se mérgeztek minket, mert megtanultunk úgy szeretni, ahogy az a másiknak a legjobb és nem úgy, ahogy mi hisszük, hogy jó.
Az életünk tartalmas lett, én elfogadtam, hogy itt nem az vagyok aki otthon voltam, és miután megszoktam az új helyzetet, elkezdhettem ebből kihozni a legtöbbet. Rájöttem, hogy a mindennapokban is vannak sikerek és ma már ezek is eltöltenek akkora boldogsággal, mint előző életem szakmai csúcsai. Értünk dolgozom. Kettőnk élete érdekében már nem áldozatokat hozok, hanem kihívásokkal küzdök meg, és ez a felfogásbeli különbség boldoggá tesz. Új célokat keresek azért, hogy ugyanolyan büszke lehessen rám, mint amilyen én vagyok mindennap, ha mellette ébredek, vagy ha munka után elé megyek és megölelem.
Azt hiszem kezdek felnőni...
A boldogság a mindennapjaink részeként segíti é
