Nagyon sok éve elhagytam ezt a blogot. Mikor írni kezdtem, boldogtalan voltam, nem találtam a helyem, kerestem az utam és hittem, hogy ha mindent kiírok magamból, majd jobb lesz. Nem lett. Az életem zűrös volt, amennyire egy huszonéves élete zűrös lehet, és a hatalmas, megoldhatatlannak tűnő problémák tornyosultak felém.
Aztán egyszercsak fel kellett nőni. Jöttek a valódi gondok, a számlák, a munkahelyek, és már nem maradt idő arra, hogy a magánéletem apró-cseprő gondjain merengjek. Kellett volna, de valahogy sosem jöttek a szavak. A hétköznapok beszürkültek, és talán egy picit én is. Elfelejtettem az intenzitást, és megélni azokat az eseményeket, amik szembe jöttek. Valahogy kikapcsoltam magam és takarékra tettem mindent, és egy szürke ködfátyolon át néztem azt az életet, ami talán az enyém is lehetett volna, ha kinyújtom a kezem, és teszek érte. De nem tettem. Valahogy nem éreztem magamban erőt arra, hogy bármit is tegyek...
Csak sodródtam az árral, és próbáltam nem túl nagyokat hibázni... Rámentem a biztonsági játékra, és észre sem vettem, hogy úszik el mellettem minden, amiért egykor képes lettem volna harcolni. Aztán úgy egy hónapja elkezdtem kapni a pofonokat. Nem túl nagyokat, inkább csak sok picit gyors egymásutánban. Kapkodtam a fejem, azt sem tudtam, mit kéne tennem, csak azt éreztem, hogy valamit muszáj, mert ez így nem mehet tovább. És ma valahogy minden megváltozott. Amikor kijöttem a moziból élesebbek lettek a színek, szebbek a fák és ragyogóbb az ég kékje. Már nem kívülről láttam magam, és ez egy akkora erőt adott, hogy mikor hazaértem, az első dolgom volt ide feljönni, elolvasni a régi bejegyzéseket és kommenteket, sírni és nevetni, és érezni és érezni és érezni. Közel négy év esett ki, voltak nagy hullámhegyek és völgyek, de soha nem akkorák, hogy vigyenek is valamerre.
És akkor elhatároztam, hogy ha már újra élek, akkor újra írok is. Ha senki nem olvassa, hát csak magamnak. Csak azért, mert jól esik, mert felszabadít, mert erőt ad. Magamért...
