Ismét itt... Nagyon rég nem írtam, pedig nagyon sokszor szerettem volna... Rengeteg minden történt velem az elmúlt másfél hónapban, de valahogy sosem tudtam igazán jól megfogalmazni, vagy visszaadni azokat az érzéseket, amik akkor kavarogtak bennem. Tudom, hogy ez is csak egy kibúvó, de igazából nem akartam, hogy a csalódottság, elkeseredettség, vagy a túlzott jókedv és felhőtlenség elnyomja a racionalitást és a valós tényeket.
    Pár nappal a legutóbbi bejegyzésem után elutaztam dél-Franciaországba, ahol a sok konfliktus (a már annyit emlegett családommal) mellett jól érezhettem magam pár napig, hisz olyan emberek vettek körül, akik legalább időnként azt éreztették velem, hogy vagyok valaki, és amiket csinálok, azok akár jók is lehetnek. Persze ezek nem a családom tagjai közül kerültek ki, ők ezt soha nem tennék meg, nekik ez soha nem jutna eszükbe. Sokat buliztunk, pókereztünk, kaszinóztunk Montecarlo-ban, meg hasonlók,és ezek tényleg segítettek abban, hogy egy kicsit talpra rántsam magam, még ha a rideg valóság egy pillanatig sem szűnt meg körülöttem létezni... A jó társaság, és a bulik azonban néha képesek csodákra, és erre nagyobb szükségem volt most, mint bármikor máskor.
    Miután hazajöttünk, persze minden ment a saját medrében, hisz a lényeg nem változott, viszont igazából nem érdekelt addig amíg tartott az előző hetek jó érzése. Aztán ez is elmúlt... Visszatértek a kicsinyes napi problémák, a gondok, veszekedések, harcok, viták, és megint elérkezett az az idő, amikor hála a családomnak értéktelennek, és szerencsétlennek érezhettem magam újra.
    Valami szerencse folytán azonban megismertem valakit, aki esélyt adott a bizonyításra és elérte azt, hogy emberszámba vegyem saját magam. Fontos volt neki, hogy elhiggyem, tehetséges vagyok, és azt adta nekem, amire a legjobban vágytam: sikerélményt. Épp a legjobbkor jött ahhoz, hogy ne adjam fel, és ne kínozzam magam tovább. Végre újra hittem és bíztam, mert azt éreztem lehetek fontos valakinek, és teremthetek értéket, hisz semmi másra nem vágyom, mint arra, hogy legalább időnként jónak érezhessem magam.
    Ma volt az első munkaértekezlet, és a családom ma is bizonyította, hogy ők azok, akikre legutolsó sorban számíthatok: nemcsak kihátráltak mögülem, és ismét cserben hagytak, de még azt a fajta lelkesedést is kiölték belőlem, ami fontos lett volna ahhoz, hogy felhőtlenül és mosolyogva csináljam végig a napomat. Borzasztóan fájt az újabb csalódás, hisz legbelül még mindig hittem, hogy néha számíthatok rájuk, de ismét bizonyították, hogy ez nem így van, és értésemre adták, hogy soha nem is lesz így. A barátaimból kiindulva mindig hittem, hogy az ember a családjára bármikor és bármiben számíthat, hisz ők azok, akik azért vannak, hogy feltételek nélkül bátorítsanak és szeressenek, mert rajtuk kívül ezt senki nem teszi meg. Nos belátom tévedtem... Mint ahogy az ma is bebizonyosodott a barátaimra jobban számíthatok, és hamarabb segítenek, mint a saját szüleim. Ez nagyon mélyen elszomorít, hisz elméletben ez az ő feladatuk lenne...
    Ma is, mint eddig már annyiszor megfogadtam, hogy ha saját gyerekem lesz, szeretni, tisztelni, és támogatni fogom, pusztán azért, hogy elhihesse magáról: van keresni valója ezen a világon. Ő meg fogja kapni, amit én soha: a megértést, és nem egy blogon fog írni az érzéseiről pusztán csak azért, hogy néhány pillanatig néhány ember elgondolkodhasson azon, hogy vajon miért van ez így, és hogy egyáltalán van ilyen is...
Mérhetetlenül és határtalanul szomorú és csalódott vagyok, de hiszem, hogy lesz egyszer valaki, aki megért, és szeret, és akit én is szerethetek és tisztelhetek, mert valaki kell nekem is...

Várom a kommenteket,
Köszi:
Vicuska