"Mint aki a sínek közé esett...
És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még:
Mint aki a sínek közé esett...
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:
Mint aki a sínek közé esett -
vad panoráma, rémes élvezet -
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:
Mint aki a sínek közé esett."
Ülök a vonaton, és tehetetlenül nézem, ahogy elsuhan mellettem eddigi életem minden nyugalmas, fontos, értékes pillanatának nagy része, miközben a fent leírt Kosztolányi vers sorai járnak a fejemben...
Már jönnek a felhők és zölden fénylik a még néma és nyugalmas nagy víz, de tiszta a túlpart és tudom, hogy néhány óra múlva kitör a vihar... Tudom, hogy nagy lesz, és azt is, hogy a parti platánok és szomorúfűzek már nélkülem fogják csodálni és némán tűrni a vad szelek könnyű játékát, mint már eddig oly sokszor végtelennek tűnő életük során...
Szeretem azt az érzést, amikor a hatalmas szél által korbácsolt óriási hullámok nyaldossák a lábam; amikor a természet félreérthetetlenül a tudtomra adja, hogy ő az erősebb és a hatalmasabb, és én csak állok, és némán tűröm, ahogy az arcomba csapódnak az apró vízcseppek, a szél fújja a hajam, majd a kabátomba kapaszkodva tudatja, hogy ideje bemennem, hogy még pusztítóbb tombolásba kezdve bevégezhese dolgát, elhozva másnapra az enyhülést, a napot, és az újra simogatóan hűvös vizet.
Ez a mai már nem az én viharom lesz. Hangtalanul viselem, hogy eltűnjön mellettem a Balaton és hogy egy rozoga kék vonat visszaröpítsen a valóságba. Igazából nem tudom, hogy mi vár ott, csak azt, hogy lehet örökre elsüllyed körülöttem az ismert és biztonságos világ, és ez megrémít.
És a felhők csak gyűlnek, ahogy az emberek megállóról megállóra a vonaton. Zajos forgataggá válik az eddig oly csendes vasúti kocsi
Ez most más, mint eddig, ha hazaértek, elkezdődik valami új, valami ismeretlen... Végérvényesen fel kell nőni...
Mint aki a sinek közé esett...
Jön az utolsó év a főiskolán, még főiskolásként...
Tanítás, rádió, szakdolgozatok, TDK, újság, államvizsga, ÉLET...
Valami más is elsuhan mellettem a Balatonnal együtt, visszavonhatatlanul: Talán az utolsó gondtalan nyár minden pillanata.
Szeretem a balatoni nyarakat, még akkor is, ha ilyenkor fájdalmas a búcsú, és a pillantások értetlenkedve esnek rám könnyben úszú szemeim okán. Gyermekkorom óta itt én én vagyok: gondtalan, szeleburdi, vidám és boldog... És huszonévesként is gyerek. De ez most eltűnik, ahogy az ablakon kinézve Szemes, Szárszó, Földvár, s vele a kalandok, az itteni barátok, és az élénk mindennapokból szépen lassan halovány emlékek lesznek.
Olyan, mintha az otthonomat hagynám el, holott az otthonom felé tartok. Ez volt a 19. nyaram itt, a Balaton déli partján, és nem kizárt, hogy sokáig az utolsó is.
Hiszem, hogy lesz egyszer valaki, aki megérti, mit érzek, és aki látni akarja mindazt, amit elé akarok tárni... Egyszer volt valaki, akinek megpróbáltam megmutatni azt, ami nekem a csoda, a remény, a szerelem, de ő nem értette. Azt hittem annyi év után idén megtehetem újra, de a sors nem így akarta...
És magam vagyok. Kósza emlékek képei homályosítják el látásom, melyek fel fel törnek, utat követelve maguknak a jelenbe és az örökkévalóságba. És én hagyom, mert eddig oly nehéz szívem súlytalanná válik, s a vigasztalhatatlan szomorúság helyét valami reményféleség veszi át. S lassan mosolyogni kezdek, ahogy a múlt emlékei, a jelen történései a jövő alapjává válnak. Búcsút vettem, s tettem ezt úgy, mintha az utolsó volna. Fel kell nőnöm, még ha piszkosul nehéz is, mert az élet ilyen, s talán így is van jól.
Köszönöm Edit, Szoszó, Szöszi, Dani, Kristóf, Robi, Lajos, Cica, Levi, Peti, hogy széppé tettétek ezt a nyarat pusztán azzal, hogy talán utoljára olyannak láthattatok, amilyen csak itt és csak ilyenkor lehetek és ilyennek szerettetek...
Viszlát Balaton Viszlát gondtalan gyermekévek....
