Egy asztalnál ülünk, de már semmi nem a régi. Már nem nézünk egymásra, és nem beszélgetünk fesztelenül, csak ülünk, és próbálunk minden mást előtérbe helyezni. Még csak azt sem mondanám, hogy fáj a helyzet ilyetén alakulása, hisz az a fajta fásultság érzés, melyet a szívembe ültetett, már örök helyet követel magának...
Kínos csönd telepedik közénk, és valami depresszív, megmagyarázhatatlan magány feszíti a kedves és barátságos kis kocsma falait... Nehéz bármivel elterelni a figyelmet eme szomorú képről, így nem is próbálkozom, csak szeretném végre magam mögött hagyni ezt az estét... Nagyon nehéz és rögös út vezetett eddig, és együtt raktuk le minden egyes kövét. Most próbálunk boldogok lenni, úgy, ahogy akkor nem lehettünk, amikor pedig a lehetőség adott lett volna...
Hibázunk. Folyton, és nagyokat, hitet vetve abba a ténybe, hogy mással lehet jobb lenne. De nem jobb, pedig akarjuk hogy változzon minden... Pár hónapja hittük egy pillanatig, hogy van olyan, hogy mi, ma tudjuk hogy csak ő van és én... Ő fél, én belefáradtam. Van egy harmadik, aki változtathatna, de nem elég erős, hogy szétfeszítsen köztünk mindent. Vágyom arra, hogy végre valaki megtegye. Hellyettünk, mert mi képtelenek vagyunk rá...
Egymásra nézünk azzal a fájdalmas és üres tekintettel, ami a sajátunk már egy ideje, de tudjuk, hogy sem ma, sem semmikor nem fog változni a helyzet... És pár nap múlva ugyanígy ülünk a kimondatlan érzéseinkkel és kérdéseinkkel, és nem értjük, hogy miért nem tudjuk kezelni a helyzetet, vagy hogy mi volt az a kibékíthetetlen ellentét, ami ide juttatott minket, oly távol, a való világtól....
