A hetek múlnak, közeleg a karácsony, a boldogság viszont egyre távolabbi utakat jár be... Keverednek az érzések, és a fenyőillatú világ néha ismét szürkévé, és magányossá válik, anélkül, hogy erre bármiféle figyelmeztető jel utalna... Pillanatokra visszaköszön még a tavasz és a nyár eseménydús világa, de mielőtt elhihetném, hogy valósággá válik, tovaillan a megmagyarázhatatlanul messzi múltba, abba a múltba, amikor még hittem, hogy boldog leszek...
Emlékszem, hogy szerelmes voltam, hogy ő is szeretett, hogy csalódtam, és próbáltam mást szeretni, de csalódtam és itt ragadtam. Valahol a lét elviselhetetlen könnyűségének határán. Néha újra lobban a szikra, de már nem gyújt tüzeket a szívemben, mint akkor. Szeretném, ha megölelne, de elbizonytalanodok, ha megteszi. Újra gyönge nő vagyok mellette, de már nem annak minden szépségével és bájával, ahogy akkor, ahogy nyáron...
Hiányoznak az érintései, mely mind gyakrabban megtalálnak, a mosolya, mely újra csak az enyém, de a remény már nem él köztünk, hogy ez működne. Mert tudjuk, hogy nem...
Sok minden történt azóta, mely megkérdőjelezte a folytatást, és egyre több minden szúrt szemet, mely a lila ködön át semmiségnek tűnt... Eltűnt a rajongás varázsa, még ha a fenyőillat néha vissza is hozza egy pillanatra a dolog minden szépségét...
És utat követelnek a régi élmények csalóka patakjai, melyek lassan de biztosan próbálják felolvasztani szívem minden megfagyott részét... Rengeteg gát próbálja útjukat állni, de igyekeznek minden kis résen át új élettel tölteni a halott részeket... Mert karácsony van, és jön az új év... Új év, új esélyek, új szerelmek, hibák, tévedések egész sorozata, mely nem javul, vagy változik, csak új fényt gyújt, vagy sötétséget hoz a régi, már megszürkült emlékek hosszú hosszú sorába...
És mi próbáljuk elhinni, hogy nincs tovább, mert így jobb, és próbálunk úgy tenni, mintha tényleg így lenne, de hogy lessz-e holnap, még nem érezzük...
És várok. Néha egyedül, néha társakkal, néha barátokkal... Próbálok hinni, és nem visszalépkedni ugyanazokba a gödrökbe, melyek mindent behálóznak, és mindenhol ott vannak. Táncolok. A boldogság és a boldogtalanság mezsgyéjén, abba az illúzióba ringatva magam, hogy ők is érzik és látják, és még hisznek... Bennem, bennünk, a jövőben... Bizonytalanság fog el, ha rájuk nézek... Más emberek, más érzések, más eset, de ugyanaz a fájdalom és lemondás, és üresség a szívemben...
Hibáztunk. Mondja az egyik. Lehetett volna... Jöhetett volna a boldogság, de féltünk... Nem léptünk, csak táncoltunk, azon a bizonyos határon, de rá kellett jönnünk, hogy nem tudunk tovaillani, mert nekünk nem ez van megírva...
Szerettelek. Mondja a másik, de mindketten tudjuk, hogy ez nem volt ilyen egyszerű... Fájt a boldogság, a keserűség, a hit és a remény úgy egyszerre, és kétség fészkelte magát a szívűnkbe, mely már akkor sebzett volt, amikor próbáltuk azt mutatni, hogy kész vagyunk... Nem voltunk, és ez tönkretett valami szépet...
Most itt vagyunk, mi hárman a vihar kellős közepén, mely még csak készül kitörni, de előjelei vészjóslóan közel kerültek...
Egy pillanatig elfelejtük, hogy mi volt, és próbálunk nem gondolni arra, hogy mi lesz, de tudjuk, hogy ezt a játszmát már elvesztettük, és ezen már a karácsonyi szeretethullám, az átható fenyőillat, a szívekbe költöző megbocsájtás sem segít annyit, ami ahhozz kéne, hogy átlépjük azt a bizonyos mezsgyét... Életünkben először... Közösen valakivel...
