Már két hónapja élünk Németországban, de néha még mindig szokatlan a németek távolságtartása, olykor szenvtelen hozzáállása a dolgokhoz. Robert, a lakótársunk kedves, intelligens, megbízható, de igazából nagyon ritkán árul el magáról bármit is. Az a fajta sziklaszilárd férfi, aki magabiztosságával, határozottságával elképzelhetetlenné teszi még a feltételezést is, hogy bármi megingathatja vagy megviselheti. Hallgatja a történeteinket bulikról, családról, kalandokról, Magyarországról, de elvétve mond véleményt, vagy mesél hasonló élményeiről.
Ám tegnap valami megváltozott. Egy ír-pub dohányzójában ültünk, és a Falról meséltem. Csak nevettem és csacsogtam, mint általában, miközben azt ecseteltem, mit értettem meg az egészből akkor, öt évesen. Meséltem, hogy nem értettem, hogyan akadályozhatja egy város forgalmát a közepén felhúzott fal? Hogy miért pont a közepén? Vagy hogy miért nem mehettek át az egy városban élők, hisz az csak egy fal, át lehet rajta mászni, még ha nincs is ajtaja, de hát az ugye csak van valahol. Anya mondta, hogy nem volt ez ilyen egyszerű, mert a próbálkozók többsége nem élte túl, és beszélt valami vasfüggönyről is, ami elképzelhetetlen volt számomra, és ami minket is sokáig elválasztott a tőlünk nyugatabbra fekvő országoktól, de már eltűnt, és többé nem ereszkedik vissza. Ennek manifesztálódása volt a fal, ami lélektani határ-funkciója mellett fizikailag is bebetonozta a rendszert hosszú időre. Zavaros volt, elképzelhetetlen, de megrendítő, ahogy anyám szeme sarkában gyűlő könnycseppek egyszer csak kibuggyantak és azt mondta, hogy mostmár jobb lesz, mert csak jobb lehet, és megölelt. Valami érthetetlen érzés bújkált akkor a szívemben, mert hát nekem jó volt eddig is, de ha még ennél is jobb lesz, akkor nincs mitől félni és anya sem bánatában sír, szóval nem lehet baj.
Nevettünk azon, hogy mit jelenthet egy mindenre nyitott kisgyereknek valami történelmi léptékkel mérve hatalmas dolog, és hogy leegyszerűsíti a felnőttek által felmagasztalt történeteket a saját mindennapos tapasztalataira, gondolataira, érzéseire.
Robert nevetésébe valami keserűség, nosztalgia, boldogsággal vegyes szorongás vegyült, szemei a távolba néztek, s már nem is volt velem, amikor mesélni kezdett. Neki túlságosan valós volt az esemény. A Fal, melynek keleti oldalán éltek, meghatározta mindennapjaikat, tragédiákról, elveszített barátokról, dicstelen és fájdalmas múltról, halottakról és gyászolókról mesélt minden nap. Akik családját nem osztotta meg a tragédia, az is számtalan olyat ismert, akiét igen. A Fal mindenki életére rányomta a bélyeget. Démonizálták, féltek tőle, csodálattal vegyes gyűlölettel tekintett rá mindenki. A felnőttek azért, mert tudták, mit jelent. A gyerekek azért, mert a felnőttek keserűsége átragadt rájuk is, és azt már ők is értették, hogy aki átjut rajta (élve vagy holtan, e tekintetben mindegy), többé nem tér vissza.
Robert tíz éves volt akkor, amikor a történelem új szelei a keleti blokk összeomlását hozták. Ők azon szerencsésebb családok közé tartoztak, akiket nem szakított szét a történelmi monstrum. Volt egy nagynénje, akit mindenkinél jobban szeretett. Mikor '89 októberében Magyarországra utazott, az otthoniak azt hitték, pár nap múlva újra látják. De nem így történt. Egyszer csak jött egy telefonhívás, melyben megnyitott osztrák-magyar határról, szabadságról és Nyugatról mesélt, és arról, hogy soha többé nem megy Keletre. Velem ellentétben egy néhány esztendővel idősebb fiúcska tudta, hogy mit jelent, ha valakinek sikerül, és azt is, hogy Németországban ez végleges. Pillanatok alatt nőtt fel, és próbálta megérteni azt, amit a felnőtteknek is nehéz. Hogy lehet, hogy sosem látja többé. Hogy az ő döntése kihathat a családjukra is. Nem lehetett tudni, hogy mi lesz, csak azt, hogy akiknek sikerül, többet nem jönnek, nem jöhetnek vissza. Ám néhány nap múlva csoda történt. Günter Schabowski bejelentése után tízezrek estek a monstrumnak és a kettéosztottság, a gyűlölet, a véglegesség szimbóluma amilyen gyorsan létrejött, olyan iramban lett az enyészeté, s hosszú évek, évtizedek után újra egyesülhettek a családok, találkozhattak a barátok. És ő is visszakapta azt, akit elveszettnek hitt. Boldog volt, és együtt örült németek millióival, akik értették, vagy próbálták megérteni azt, hogy többé nincs két Németország. Robert sosem sírt, máig nem sokszor fordult elő, de akkor részese lehetett valaminek, ami ma már történelem és nála is eltörött a mécses. Az akkori események generálta összefogás ma is büszkességgel és boldogsággal tölti el, ha országáról beszél. Elszántság tükröződik a szemében, ahogy mesél, és büszkeséggel markolja poharát még ennyi idő múltán is. Mosolya őszinte, szemében pajkosság bújkál. Újra 10 éves, lelkes, szeret, hisz. Néhány pillanatig megközelíthető. Néhány pillanatig látható.
November 9-e volt - mondja még mindig mosolyogva. 1989. És akkor is esett az eső, akárcsak ma, 20 évvel később...
