Csaknem egy éve már annak, hogy minden a feje tetejére állt. Új karriert kezdtem, szenvedélyesen vetettem magam bele hosszú idő után valami másba, valami újba, és hittem, hogy harmadjára is sikerül mindaz, amiről mások csak álmodnak: Siker, pénz csillogás. De az élet nem ilyen. Hogy sikerült-e volna, ha nem hagyok ott csapot papot és költözöm egy másik országba? Nem tudom, de igazából a "Mi lett volna ha...?" kezdetű mondaokat mindig is próbáltam kerülni, és öncsalásnak tartottam.

Az úgy volt, hogy beütött a nagy szerelem. Persze mindenki ezzel indokolja a hibás döntéseit, de én sokáig biztos voltam abban, hogy a döntés nem hibás. Sőt ma sem tudom az ellenkezőjét állítani. Nem vagyok boldogtalan, van fedél a fejem fölött és megkaptam azt, amiről ezidáig azt hittem, hogy akarom: a láthatatlanságot. Valami mégis hiányzik. Hiánya széttép és belülről emészt. Valahol útközben elvesztettem önmagam.

Néha hiányzik a régi életem. A barátaim, a munkám, népszerűség és népszerűtlenség, a pletykák, az izgalom, a bizonytalanság, a mámoros éjszakák, a reggeli kijózanodás. Ez voltam én. Sistergett körülöttem a levegő és minden felperzselődött körülöttem, ha én úgy akaram. És általában úgy akartam. Így utólag nézve rengeteget hibáztam, de nem bánom, mert ezek voltak azok a hibák, melyek meghatároztak, éltettek, azzá tettek, ami mindig is lenni akartam. Meghatározóvá, erőssé, sikeressé, gazdaggá. Persze ahogy lenni szokott egy idő után én is másra vágytam. Állandóságra, boldogságra, békére. Tudtam, hogy ezt nem kaphatom meg áldozatok és gyökeres változások nélkül, de nem hittem volna, hogy az a változás ekkora lesz.

A szerelem minden csodája és mélysége ellenére sokszor nem elég. Huszonöt évesen nemcsak hogy előröl kellett mindent kezdenem, de mindezek mellett egyedül is kell végigcsinálnom. Akikre számíthatnék végtelenül messze vannak, aki közel van pedig tehetetlen. Tudom, hogy ezt akartam, és azt is, hogy szükség volt erre, de tényleg ekkora az ára a kívánságok teljesülésének?

Most nem tudom ki vagyok, azt sem, hogy merre tartok, és mivel ilyen még nem volt, ez határtalan félelemmel tölt el. Félek magamtól, a jövőtől, a vákuumtól, amibe kerültem, az emberektől, akik körülvesznek, a világtól, ami néha csak úgy elszalad mellettem.

Persze a helyzet jó oldala, hogy végre lehetőségem nyílik annyi év után újra kipróbálni magam. Hogy megint küzdenem kell mindenért és mindenkivel, hogy a "vagyok" érzés néha intenzíven csap át "élek"-be, és fordítva, de mindíg új erőt adva a holnaphoz. Néha boldog vagyok és hálás az esélyért a nyugalomra és a boldogságra, néha viszont azt hiszem pont ezt adtam fel egy olyan bizonytalanért, ami akkor (és még most is) biztosnak tűnt, de törékeny és bármikor elmúlhat.

A magabiztosság szikrája a láthatatlanság beköszönttével vált semmivé, és most nem érzem azt, hogy képes lenne újra tüzeket gyújtani és fellobbantani lelkem ama lángját, mely valamikor a halhatatlanságba röpített...