Csend van és béke... Hajnali fél négy... Kint tombol a vihar, és hatalmas villámok hasítanak keresztül a fekete, esőcseppekkel tarkított néma és hangtalan éjen...
És én gondolkodom... Gondolataim és álmaim hol a balatoni viharos éjszakába, hol pedig egy csendes, vidéki kórház egy kórtermébe röpítenek az eső, a fellegek, és az emlékek szárnyain...
Éppen most harmincnyolc órája, hogy megszületett egy különleges és tökéletes ember különleges és tökéletes kisfia, akit így látatlanban is jobban szeretek, mint bárkit eddig, mert ahhoz tartozik, aki megtanította újra kinyitni a szemem és szívem, aki szeretetet adott, és nem várt viszonzást akkor, amikor én képtelen lettem volna adni, és akivel annyi örömben és bánatban osztoztam az elmúlt három évben. Eddig csak az én mamim volt, de nemsokára ez az aprócska, törékeny és még magatehetetlen emberi lény is így fogja szólítani, és ha lehetőségem lesz ezt hallani, boldogabb leszek, mint bármikor máskor eddigi életemben, mert biztosan tudom, hogy jobb anyát, barátot és társat akkor sem kaphatna, ha lehetősége lenne választani...
Sokáig hittem, hogy majd féltékeny leszek, vagy szomorú, hogy talán mindent elveszítek Belőle, aki annyit jelent nekem, de pontosan harmincnyolc órával ezelőtt minden kétely, vagy félelem elmúlt, és átadta a helyét egy olyan szeretetnek, melyhez sosem hittem magam elég bátornak, és ami mindent betölt bennem, többek között azokat az aprócska réseket és repedéseket is, melyek az évek során átszőtték és fájdalommal töltötték el szívem minden apró zugát....
Harmincnyolc óra, melyet gondolkodással töltöttem... Felidéztem minden olyan régi boldog, vagy fájdalmas emléket, melyek meghatározták az életem, s melyet egy három kiló harminc dekányi csöpsség édesdeden széppé alakított, anélkül, hogy tudta volna mitt tett...
És visszajöttek a régi nyarak képei: az első csók, az első csalódás, az első kalandozás az erotika világába, és az első szeretkezés... A Balatonra gondolok, és a felnőttéválásom összes meghatározó állomására, mely mind mind odaköt... A rengeteg boldogságra, a kíváncsiságra, a szerelmekre, az emberekre, az eddigi életemre...
Harmincnyolc órája nem félek a jövő héttől, és ki akarom engedni a csontvázakat a régi szekrényekből... Látni akarom, ahogy búcsút intenek nekem ott, ahol minden kezdődött, és érezni akarom a felszabadító ürességet, melyet maguk után hagynak... Akarom, hogy minden változzon, hogy változzon a jelen, a jövő és vele én, hogy ennek a még oly tiszta, romlatlan, és számomra oly fontos kis lénynek azt tudjam egyszer mondani: Köszönöm ezt a harmincnyolc órát...
És csak sodródom a boldogság, a keserűség és a még oly ismeretlen súlytalan semmi tengerén, és nem fáj, csak izgalommal tölt el, és várakozással teli kíváncsisággal...
Újra látom az első naplementém, az első napfelkeltém, az első szerelmes éjszakám és az első átbőgött viharos napom képeit ott, a Balaton partján... És már szinte szépek, és csak nevetek feléjük, ahogy szárnyaira kap egy kósza gondolat, és repít olyan tájak és emberek felé, melyeket az elmúlt években csak feledni akartam, és amik mégis oly mélyen belém égtek, hogy kitörölhetetlen nyomaikat követve visszatalálok a régi önmagam felé vezető útra....
Hálás vagyok és boldog, mert kaptam harmincnyolc felejthetetlen órát, amit szellemországom tükörcserepei közt kóborolva teljes békében és nyugalomban tölthettem...
És mostmár tudom, hogy tényleg szerelmes vagyok, és azt is, hogy harcolni fogok, mert érdemes ezekért a pillanatokért, emlékekért, boldogságfoszlányokért, mert lehet hogy egyszer még az életben kapok újabb harmincnyolc órát, amikor a mai szerelmemet szeretném így látni, és akkor ülni a viharban, és arra gondolni, hogy én megtettem, megpróbáltam, újra hittem, újra őszinte voltam, s talán egy pillanatra újra boldog is...
Ott, a Balaton partján...
