Leszálltam a vonatról, és elindultam egy buliba, ahol vártak, de ahova nem vágytam. Hazaértem, és mégsem éreztem magam otthon. Ismerős állomás, ismerős, megállók, ismerős buszok és villamosok, az otthon azonban már nem olyan volt, amilyennek pár éve hagytam. Hazalátogatok időnként, de nem nézek körbe, csak beszállok a kocsiba, elautózunk a lakásig, majd kiszállok, eltöltök pár napot, találkozok néhány baráttal, visszaszállok a vonatra, és magam mögött hagyok mindent... Az emlékeket, a családot, a múltat...
Gondoltam sétálok kicsit, nem ártott még senkinek húsz perc gyaloglás. Kedvetlen voltam, lehangolt, szomorú. Borús éggel fogadott a város, aminek mindent köszönhetek, és amit annyiszor áldottam és szidtam az évek folyamán. Rugdosni kezdtem egy kavicsot, és próbáltam kerülgetni az emberek fáradt és fásult tekintetét, mely az esti rohanás közepedte oly megszokott minden nagyvárosban. Próbáltam eltűnni és láthatatlan lenni, csak egy kicsit, csak néhány pillantra. Csak néztem a cipőm, összehúztam a kabátom, és gyűlöltem mindent, és mindenkit, aki véletlenül nekem ütközött utam során. Gondolkodtam, hogy mit mondok majd, ha megérkezem, és milyen átlátszó kifogással állok elő, ha gyorsan le akarok lépni.
Mentem hát az ismerős utcákon, és figyeltem a forgalmat a járdákon és az utakon. Nem értem ilyenkor az embereket. Tudják, hogy tömeg van, hogy idegesek, hogy órákat fognak mindenhol sorbanállással tölteni, mégis beszállnak autóikba, és idegesen szidják a többieket, amiért ugyanígy tesznek. Bosszús voltam, és fáradt.
Elértem a buszállomásig, ahol muszáj volt felnéznem, mert át kellett mennem a túloldalra, és akkor történt valami megmagyarázhatatlan. Már nem felnőttek jöttek velem szembe, hanem diákok. Olyan fiúk és lányok, akik még nem nőttek fel igazán, de már hiszik, hogy mindent láttak. Kíváncsian tekintenek a világra, még látni akarnak téged és megérteni, mert lázadnak a konvenciók és az átlagosság ellen. Kénytelen voltam rájuknézni, mert nekik ez még számít. És magam láttam ugyanitt, ugyanígy, csak valamivel régebben. Eszembe jutott, hogy hányszor mentünk erre a kolis barátaimmal, és hányszor néztük ugyanilyen kíváncsi tekintettel az erre járó emberekre, akik kabátjukba burkolózva nem néztek ránk, és mi nem értettük az okát... Akkor megfogadtuk, hogy mi nem leszünk ilyenek. Hittük, hogy mi mindíg emelt fejjel, gondok nélkül fogunk ugyanitt sétálni, de nem így történt. Elkerültünk innen, és menthetetlenül felnőttünk... Mára nem tudom, hogy mi lett velük, pedig akkor még minden örökre szólt...
Haladok tovább. Elmegyek a régi törzshely mellett, melynek ott voltunk a megnyitóján, és ahol annyiszor próbálkoztunk feszegetni a határainkat. Az élet nagy dolgairól vitatkoztunk, és tisztán láttuk a jövőnket. Az első felnőtt randink helyszíne volt ez a most valószerűtlenül piros és kirívó kocsma az út mellett. Benézek, és meglepődöm:Itt semmi nem változott, csak a vendégek lettek ifjabbak. Mennyi fiatal, és milyen hangosak. Mennyire nem érdekli őket az, hogy még korán van ahhoz, hogy igyanak. Majd eszembe jut: Nemsokára otthon kell lenniük. Az iskolának vége, a vacsora nincs még kész, maradhatnak még pár percig álmaikba burkolózva itt, a pulttól pár méterre. Tizenhat-tizenhét éves fiúk és lányok, örök barátok és örök szerelmek. Viccesnek hat, mosolygok hát. Aztán elkezdem érezni, hogy már nem is rajtuk mosolygok, hanem az akkori önmagamon. Én sem lehettem idősebb, én is itt ültem, tele reménnyel, hittel és vágyakkal. Messze van már, rég elmúlt, mégis annyit jelent. Rég nem gondoltam már erre, nem is értem, hogy miért. Akkor nagyon boldog voltam... Apróságok ma már, régi, több éves emlékek, és akkor mégis boldoggá tett...
Furcsa dolog történ akkor, a borongós, szürke esti égen, mintha kisütött volna egy pillanatra a nap...
Emelt fővel vidáman és boldogan sétáltam tovább, közeledve egy olyan buli felé, ahol vártak, és ahonnan tudtam, hogy nem lépek le kínos félmosollyal, mert ők a jelen, ők a barátok, ők lesznek a jövőm boldog pillanatai...
