Sétálunk a stadion mellett, és a szemünkbe fúj a szél. Hideg, későőszi nap van, minket pedig várnak. Megyünk egy kiskocsma felé, hogy elfelejtsük mindazt, ami bánt, mindenkit, aki fájdalmat okoz...

Leülünk a radiátor melletti kisasztalhoz, kezünkben pohár, szemünkben fájdalom és megértés fúrcsa elegye bújkál. Beszélgetünk, arról, hogy kivel mi történt, mióta nem láttuk egymást. Szakítások, berúgások, kéjes éjszakák történetei elevenednek meg, melyek elterelik a figyelmünk arról, hogy most mégis egyedül vagyunk.

Aztán jön a következő kör, és újabb történetek, és egyre homályosabb emlékek a múltból, melyek meghatározzák a jelent. Vagy már nem, akkor már mindegy is... Ott ül velem szemben valaki, aki lassan lett a jelenem, mikor a múlt nem számított. Legalábbis nekem...

Csak iszunk és beszélgetünk, és próbálunk arra nem gondolni, hogy mindjárt záróra, és mi egy csapásra visszazökkenünk a valóságba. Még nem lehet, még nem mehetünk, haza nem! - szakad fel bennem egy néma kiáltás. Látnom kell, és hinni, hogy leszünk még barátok, ha véget ér az este, az év, a főiskola...

Nehéz szívvel lépünk ki a hidegre, szánkban keserédes érzést kelt a fájdalom, a tehetetlenség, valamint a vodka különös elegye. Még nincs valóság, csak egy hideg átmenet a következő helyig, melyen újrakezdhetünk minden történetet, ahol hihetünk a jövőben, és talán egy kicsit magunkban is...

Megérkezünk egy újabb helyre egy igazi, hamisíthatatlan főiskolás kocsmába, ahol megannyi álom, terv és szerelem vett fájó búcsút tulajdonosától, ahol a könnyet tényleg felszárítja a kommersz barack... Ismerős dallamok töltik meg a teret, a zenegép a szokásos számokat játsza, melyet minden alkalommal meghallgatunk, ha itt vagyunk... Unottan hallgatjuk, a társaság két tagja csocsózni vágyik, hát megy is. Nélkülünk...

Ott ülünk mi ketten, egymással szemben, előttünk egy újabb pohár... Beszélgetünk, vagy legalábbis próbálkozunk... Ő próbál hideg és közönyös lenni, mint mindig, én próbálok megértő és nyílt lenni, mint mindíg... Nehéz... A szívembe markol a kérdés, hogy mi lett volna, ha... Hogy miért tévedés ez az egész... Hogy miért ülünk itt egyedül, ha együtt is ülhetnénk... A válasz nem jön... Ma sem, semmikor sem...

Hirtelen egy fura emlékkép ötlik fel bennem. Nyár van, borongós, felhős, de meleg nyári nap. Kikísérek valakit (aki akkor a minden volt), az állomásra. Egy tökéletes éjszaka áll mögöttünk, és egy ígéretes jövő előttünk... Állunk a vasút mellett, ami mindjárt indul... Még átölel, mintha tudná, hogy nem teszi többé, megcsókol, mintha ez lenne az utolsó, és szorítja a kezem, mert még nem akarja elengedni, és én nem értem. Csak álltunk a vonat mellett, mely mindjárt indul, és nagy, szomorú szemekkel néztük egymást... És akkor éreztem, hogy tényleg ez az utolsó csók... Valami összefacsarta a szívem ezen a késő nyári napon annyira, hogy a fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe. Ekkor varázsütésre cseperegni kezdett az eső, és tudtam, hogy mindennek vége... A nyárnak, a terveknek, a szerelemnek... Könnyes szemmel néztem a távolodó vonat után és vágyódva gondoltam arra, akit végleg elrabolt tőlem...

Tegnap hasonló érzés kerített a hatalmába. Fogtam a kabátom, és elindultam haza. Azt mondta ne menj, de éreztem, hogy nem maradhatok... Furcsa és szomorú pillantásokkal kísérte lépteimet, egészen a kijáratig. Kilépve az ajtón megcsapott a borzongató későőszi szél... Fáztam és szomorú voltam... És akkor éreztem először, hogy visszavonhatatlanul megérkezett a Tél...