"Én csak élni akartam õszintén,
Ahogy én képzeltem el,
Gyönyörű célok felé futni, és érni õket el.
Két lábbal járni a földön,
De a fellegek közt a fejemmel,
Élni úgy, hogy akit szerettem,
Sohasem feledjen el."
Játszunk, újra együtt, az ő szívükben mással... Játszunk, és mosolygunk, mert ez kell, mert ezt illik, mert, még egy hónap... De én már nem értem, és nem érzem, hogy miért, és túl sok a hogyan... Fáj, mert azt hittem jó lesz, fáj, mert azt hittem egyszer boldog leszek... De nem, hasít belém, mégis mosolygok, de már túlságosan fáj...
Mert " ...az egész csak hazugság volt, szép mesék csupán, Gyermekfej szõtt álmot, melyet végigálmodtak már. Könnyes szemmel ébredezve búsan nézek szét, És rájövök, hogy mily sok az, amit én nem értek még...."
Sétálunk, nézzük a havat, így nem kell egymás szemébe nézni, nekem már nem is menne. Vesztettem, többet, mint amennyit az elején el tudtam volna képzelni. Boldogtalan vagyok, és félek, hogy ez kiderül. Üveges tekintettel nézek rájuk, miközben iszom a borom, és elhitetem, hogy minden tökéletes. Nem az. Innen nincs vissza út, ez az utolsó tánc, aztán mindennek vége.
Ady jut eszembe, és folyton az, hogy új rablói vannak a nyárnak... Ez már nem én vagyok, és már nyár sincs, de nem is lesz. Sem belül, sem kívül... Fáradt vagyok, fásult, és talán depressziós is, de már mindegy... Véget ért a barátság, a mi időnk ezek szerint lejárt. Ennyi adatott, ezért még hálás vagyok, de már nem fordulok vissza. Még nézem a lámpafénynél aláhulló hópelyheket, és reménykedek valamiben, ami talán sosem jön el. Könnyes a szemem, és csak én tudom, hogy lassan végleg búcsúzom, de könnyedén fogom a hidegre.
Ez volt az utolsó mosoly, az utolsó hazugság, az utolsó beszélgetés. Már nem bírom, már nem hiszek benne, már nincs erőm. Ismét feladom, és ismét kiszállok, mint már oly sokszor. De ez most más. Jobban fáj, nagyobb az űr. Hiszem, hogy utoljára tettem, hiszem, hogy legközelebb sikerül, és búcsút intek. Mindennek, ami az elmúlt fél évben fontos volt, mindennek, amiről azt hittem, őszinte...