Pasik, élet és egyéb apróságok

Üdvözöllek egy olyan lány világában, akinek az élete, a barátai és a kapcsolatai sem egészen átlagosak, talán ő sem az....

Friss topikok

  • Vicuska: @Varga Endre: Évődni mindig van min, csak az elmúlt évek zsibbadt ködében valahogy úgy éreztem, ho... (2013.10.03. 15:32) A holnap már nem, lesz szomorú...
  • Vicuska: @Zuska: Kedves Zuska! Sokat jelentett a kommented, sok mindenre rávilágított... Ezt a bejegyzést ... (2013.10.03. 15:29) Idővel mindent másként lát az ember...
  • Mikrobi: Gyere haza! Néha én is töltök némi időt Németországban, de azért csak itthon a legjobb. (2010.12.05. 22:25) Egy hideg téli este emlékére
  • Árpádiusz: Tudod mi a külömbség az újrakezdés és az új kezdet között? (2010.06.14. 09:07) Az otthon az valami más...
  • Detlef: Legyél hálás azért, amit eddig kaptál az élettől, és akkor nem lesz benned félelem. Lehet, hogy ma... (2010.04.15. 18:51) A mérleg és a serpenyői

Linkblog

A szeretet ünnepén...

2008.12.10. 16:13 | Vicuska | Szólj hozzá!

A hetek múlnak, közeleg a karácsony, a boldogság viszont egyre távolabbi utakat jár be... Keverednek az érzések, és a fenyőillatú világ néha ismét szürkévé, és magányossá válik, anélkül, hogy erre bármiféle figyelmeztető jel utalna... Pillanatokra visszaköszön még a tavasz és a nyár eseménydús világa, de mielőtt elhihetném, hogy valósággá válik, tovaillan a megmagyarázhatatlanul messzi múltba, abba a múltba, amikor még hittem, hogy boldog leszek...

Emlékszem, hogy szerelmes voltam, hogy ő is szeretett, hogy csalódtam, és próbáltam mást szeretni, de csalódtam és itt ragadtam. Valahol a lét elviselhetetlen könnyűségének határán. Néha újra lobban a szikra, de már nem gyújt tüzeket a szívemben, mint akkor. Szeretném, ha megölelne, de elbizonytalanodok, ha megteszi. Újra gyönge nő vagyok mellette, de már nem annak minden szépségével és bájával, ahogy akkor, ahogy nyáron...

Hiányoznak az érintései, mely mind gyakrabban megtalálnak, a mosolya, mely újra csak az enyém, de a remény már nem él köztünk, hogy ez működne. Mert tudjuk, hogy nem...

Sok minden történt azóta, mely megkérdőjelezte a folytatást, és egyre több minden szúrt szemet, mely a lila ködön át semmiségnek tűnt... Eltűnt a rajongás varázsa, még ha a fenyőillat néha vissza is hozza egy pillanatra a dolog minden szépségét...

És utat követelnek a régi élmények csalóka patakjai, melyek lassan de biztosan próbálják felolvasztani szívem minden megfagyott részét... Rengeteg gát próbálja útjukat állni, de igyekeznek minden kis résen át új élettel tölteni a halott részeket... Mert karácsony van, és jön az új év... Új év, új esélyek, új szerelmek, hibák, tévedések egész sorozata, mely nem javul, vagy változik, csak új fényt gyújt, vagy sötétséget hoz a régi, már megszürkült emlékek hosszú hosszú sorába...

És mi próbáljuk elhinni, hogy nincs tovább, mert így jobb, és próbálunk úgy tenni, mintha tényleg így lenne, de hogy lessz-e holnap, még nem érezzük...

És várok. Néha egyedül, néha társakkal, néha barátokkal... Próbálok hinni, és nem visszalépkedni ugyanazokba a gödrökbe, melyek mindent behálóznak, és mindenhol ott vannak. Táncolok. A boldogság és a boldogtalanság mezsgyéjén, abba az illúzióba ringatva magam, hogy ők is érzik és látják, és még hisznek... Bennem, bennünk, a jövőben... Bizonytalanság fog el, ha rájuk nézek... Más emberek, más érzések, más eset, de ugyanaz a fájdalom és lemondás, és üresség a szívemben...

Hibáztunk. Mondja az egyik. Lehetett volna... Jöhetett volna a boldogság, de féltünk... Nem léptünk, csak táncoltunk, azon a bizonyos határon, de rá kellett jönnünk, hogy nem tudunk tovaillani, mert nekünk nem ez van megírva...

Szerettelek. Mondja a másik, de mindketten tudjuk, hogy ez nem volt ilyen egyszerű... Fájt a boldogság, a keserűség, a hit és a remény úgy egyszerre, és kétség fészkelte magát a szívűnkbe, mely már akkor sebzett volt, amikor próbáltuk azt mutatni, hogy kész vagyunk... Nem voltunk, és ez tönkretett valami szépet...

Most itt vagyunk, mi hárman a vihar kellős közepén, mely még csak készül kitörni, de előjelei vészjóslóan közel kerültek...

Egy pillanatig elfelejtük, hogy mi volt, és próbálunk nem gondolni arra, hogy mi lesz, de tudjuk, hogy ezt a játszmát már elvesztettük, és ezen már a karácsonyi szeretethullám, az átható fenyőillat, a szívekbe költöző megbocsájtás sem segít annyit, ami ahhozz kéne, hogy átlépjük azt a bizonyos mezsgyét... Életünkben először... Közösen valakivel...

Címkék: szerelem hellókarácsony

Oly távol a való világtól....

2008.12.09. 16:26 | Vicuska | Szólj hozzá!

Egy asztalnál ülünk, de már semmi nem a régi. Már nem nézünk egymásra, és nem beszélgetünk fesztelenül, csak ülünk, és próbálunk minden mást előtérbe helyezni. Még csak azt sem mondanám, hogy fáj a helyzet ilyetén alakulása, hisz az a fajta fásultság érzés, melyet a szívembe ültetett, már örök helyet követel magának...

Kínos csönd telepedik közénk, és valami depresszív, megmagyarázhatatlan magány feszíti a kedves és barátságos kis kocsma falait... Nehéz bármivel elterelni a figyelmet eme szomorú képről, így nem is próbálkozom, csak szeretném végre magam mögött hagyni ezt az estét... Nagyon nehéz és rögös út vezetett eddig, és együtt raktuk le minden egyes kövét. Most próbálunk boldogok lenni, úgy, ahogy akkor nem lehettünk, amikor pedig a lehetőség adott lett volna...

Hibázunk. Folyton, és nagyokat, hitet vetve abba a ténybe, hogy mással lehet jobb lenne. De nem jobb, pedig akarjuk hogy változzon minden... Pár hónapja hittük egy pillanatig, hogy van olyan, hogy mi, ma tudjuk hogy csak ő van és én... Ő fél, én belefáradtam. Van egy harmadik, aki változtathatna, de nem elég erős, hogy szétfeszítsen köztünk mindent. Vágyom arra, hogy végre valaki megtegye. Hellyettünk, mert mi képtelenek vagyunk rá...

Egymásra nézünk azzal a fájdalmas és üres tekintettel, ami a sajátunk már egy ideje, de tudjuk, hogy sem ma, sem semmikor nem fog változni a helyzet... És pár nap múlva ugyanígy ülünk a kimondatlan érzéseinkkel és kérdéseinkkel, és nem értjük, hogy miért nem tudjuk kezelni a helyzetet, vagy hogy mi volt az a kibékíthetetlen ellentét, ami ide juttatott minket, oly távol, a való világtól....

Címkék: szerelem barátság harmadik érzés

Régi nyár...

2008.11.21. 18:12 | Vicuska | 1 komment

Sétálunk a stadion mellett, és a szemünkbe fúj a szél. Hideg, későőszi nap van, minket pedig várnak. Megyünk egy kiskocsma felé, hogy elfelejtsük mindazt, ami bánt, mindenkit, aki fájdalmat okoz...

Leülünk a radiátor melletti kisasztalhoz, kezünkben pohár, szemünkben fájdalom és megértés fúrcsa elegye bújkál. Beszélgetünk, arról, hogy kivel mi történt, mióta nem láttuk egymást. Szakítások, berúgások, kéjes éjszakák történetei elevenednek meg, melyek elterelik a figyelmünk arról, hogy most mégis egyedül vagyunk.

Aztán jön a következő kör, és újabb történetek, és egyre homályosabb emlékek a múltból, melyek meghatározzák a jelent. Vagy már nem, akkor már mindegy is... Ott ül velem szemben valaki, aki lassan lett a jelenem, mikor a múlt nem számított. Legalábbis nekem...

Csak iszunk és beszélgetünk, és próbálunk arra nem gondolni, hogy mindjárt záróra, és mi egy csapásra visszazökkenünk a valóságba. Még nem lehet, még nem mehetünk, haza nem! - szakad fel bennem egy néma kiáltás. Látnom kell, és hinni, hogy leszünk még barátok, ha véget ér az este, az év, a főiskola...

Nehéz szívvel lépünk ki a hidegre, szánkban keserédes érzést kelt a fájdalom, a tehetetlenség, valamint a vodka különös elegye. Még nincs valóság, csak egy hideg átmenet a következő helyig, melyen újrakezdhetünk minden történetet, ahol hihetünk a jövőben, és talán egy kicsit magunkban is...

Megérkezünk egy újabb helyre egy igazi, hamisíthatatlan főiskolás kocsmába, ahol megannyi álom, terv és szerelem vett fájó búcsút tulajdonosától, ahol a könnyet tényleg felszárítja a kommersz barack... Ismerős dallamok töltik meg a teret, a zenegép a szokásos számokat játsza, melyet minden alkalommal meghallgatunk, ha itt vagyunk... Unottan hallgatjuk, a társaság két tagja csocsózni vágyik, hát megy is. Nélkülünk...

Ott ülünk mi ketten, egymással szemben, előttünk egy újabb pohár... Beszélgetünk, vagy legalábbis próbálkozunk... Ő próbál hideg és közönyös lenni, mint mindig, én próbálok megértő és nyílt lenni, mint mindíg... Nehéz... A szívembe markol a kérdés, hogy mi lett volna, ha... Hogy miért tévedés ez az egész... Hogy miért ülünk itt egyedül, ha együtt is ülhetnénk... A válasz nem jön... Ma sem, semmikor sem...

Hirtelen egy fura emlékkép ötlik fel bennem. Nyár van, borongós, felhős, de meleg nyári nap. Kikísérek valakit (aki akkor a minden volt), az állomásra. Egy tökéletes éjszaka áll mögöttünk, és egy ígéretes jövő előttünk... Állunk a vasút mellett, ami mindjárt indul... Még átölel, mintha tudná, hogy nem teszi többé, megcsókol, mintha ez lenne az utolsó, és szorítja a kezem, mert még nem akarja elengedni, és én nem értem. Csak álltunk a vonat mellett, mely mindjárt indul, és nagy, szomorú szemekkel néztük egymást... És akkor éreztem, hogy tényleg ez az utolsó csók... Valami összefacsarta a szívem ezen a késő nyári napon annyira, hogy a fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe. Ekkor varázsütésre cseperegni kezdett az eső, és tudtam, hogy mindennek vége... A nyárnak, a terveknek, a szerelemnek... Könnyes szemmel néztem a távolodó vonat után és vágyódva gondoltam arra, akit végleg elrabolt tőlem...

Tegnap hasonló érzés kerített a hatalmába. Fogtam a kabátom, és elindultam haza. Azt mondta ne menj, de éreztem, hogy nem maradhatok... Furcsa és szomorú pillantásokkal kísérte lépteimet, egészen a kijáratig. Kilépve az ajtón megcsapott a borzongató későőszi szél... Fáztam és szomorú voltam... És akkor éreztem először, hogy visszavonhatatlanul megérkezett a Tél...

Azok a boldog szép napok...

2008.11.04. 23:09 | Vicuska | 2 komment

Leszálltam a vonatról, és elindultam egy buliba, ahol vártak, de ahova nem vágytam. Hazaértem, és mégsem éreztem magam otthon. Ismerős állomás, ismerős, megállók, ismerős buszok és villamosok, az otthon azonban már nem olyan volt, amilyennek pár éve hagytam. Hazalátogatok időnként, de nem nézek körbe, csak beszállok a kocsiba, elautózunk a lakásig, majd kiszállok, eltöltök pár napot, találkozok néhány baráttal, visszaszállok a vonatra, és magam mögött hagyok mindent... Az emlékeket, a családot, a múltat...

Gondoltam sétálok kicsit, nem ártott még senkinek húsz perc gyaloglás. Kedvetlen voltam, lehangolt, szomorú. Borús éggel fogadott a város, aminek mindent köszönhetek, és amit annyiszor áldottam és szidtam az évek folyamán. Rugdosni kezdtem egy kavicsot, és próbáltam kerülgetni az emberek fáradt és fásult tekintetét, mely az esti rohanás közepedte oly megszokott minden nagyvárosban. Próbáltam eltűnni és láthatatlan lenni, csak egy kicsit,  csak néhány pillantra. Csak néztem a cipőm, összehúztam a kabátom, és gyűlöltem mindent, és mindenkit, aki véletlenül nekem ütközött utam során. Gondolkodtam, hogy mit mondok majd, ha megérkezem, és milyen átlátszó kifogással állok elő, ha gyorsan le akarok lépni.

Mentem hát az ismerős utcákon, és figyeltem a forgalmat a járdákon és az utakon. Nem értem ilyenkor az embereket. Tudják, hogy tömeg van, hogy idegesek, hogy órákat fognak mindenhol sorbanállással tölteni, mégis beszállnak autóikba, és idegesen szidják a többieket, amiért ugyanígy tesznek. Bosszús voltam, és fáradt.

Elértem a buszállomásig, ahol muszáj volt felnéznem, mert át kellett mennem a túloldalra, és akkor történt valami megmagyarázhatatlan. Már nem felnőttek jöttek velem szembe, hanem diákok. Olyan fiúk és lányok, akik még nem nőttek fel igazán, de már hiszik, hogy mindent láttak. Kíváncsian tekintenek a világra, még látni akarnak téged és megérteni, mert lázadnak a konvenciók és az átlagosság ellen. Kénytelen voltam rájuknézni, mert nekik ez még számít. És magam láttam ugyanitt, ugyanígy, csak valamivel régebben. Eszembe jutott, hogy hányszor mentünk erre a kolis barátaimmal, és hányszor néztük ugyanilyen kíváncsi tekintettel az erre járó emberekre, akik kabátjukba burkolózva nem néztek ránk, és mi nem értettük az okát... Akkor megfogadtuk, hogy mi nem leszünk ilyenek. Hittük, hogy mi mindíg emelt fejjel, gondok nélkül fogunk ugyanitt sétálni, de nem így történt. Elkerültünk innen, és menthetetlenül felnőttünk... Mára nem tudom, hogy mi lett velük, pedig akkor még minden örökre szólt...

Haladok tovább. Elmegyek a régi törzshely mellett, melynek ott voltunk a megnyitóján, és  ahol annyiszor próbálkoztunk feszegetni a határainkat. Az élet nagy dolgairól vitatkoztunk, és tisztán láttuk a jövőnket. Az első felnőtt randink helyszíne volt ez a most valószerűtlenül piros és kirívó kocsma az út mellett. Benézek, és meglepődöm:Itt semmi nem változott, csak a vendégek lettek ifjabbak. Mennyi fiatal, és milyen hangosak. Mennyire nem érdekli őket az, hogy még korán van ahhoz, hogy igyanak. Majd eszembe jut: Nemsokára otthon kell lenniük. Az iskolának vége, a vacsora nincs még kész, maradhatnak még pár percig álmaikba burkolózva itt, a pulttól pár méterre. Tizenhat-tizenhét éves fiúk és lányok, örök barátok és örök szerelmek. Viccesnek hat, mosolygok hát. Aztán elkezdem érezni, hogy már nem is rajtuk mosolygok, hanem az akkori önmagamon. Én sem lehettem idősebb, én is itt ültem, tele reménnyel, hittel és vágyakkal. Messze van már, rég elmúlt, mégis annyit jelent. Rég nem gondoltam már erre, nem is értem, hogy miért. Akkor nagyon boldog voltam... Apróságok ma már, régi, több éves emlékek, és akkor mégis boldoggá tett...

Furcsa dolog történ akkor, a borongós, szürke esti égen, mintha kisütött volna egy pillanatra a nap...

Emelt fővel vidáman és boldogan sétáltam tovább, közeledve egy olyan buli felé, ahol vártak, és ahonnan tudtam, hogy nem lépek le kínos félmosollyal, mert ők a jelen, ők a barátok, ők lesznek a jövőm boldog pillanatai...

Ha sírni látod a bohócot...

2008.10.14. 14:34 | Vicuska | 1 komment

Csak ül ott, szemében a lelkesedés leghalványabb jele nélkül, s úgy tesz, mint aki tudja, hogy mit akar. Ír, mert szorítanak a határidők, a minőség pedig úgyis mindegy. Gondolkodik, hogy mi legyen a téma, de semmi nem érdekli igazán. Legbelül bántja ez, de már annyira megszokta a légies semmi érzését a szíve tájékán, hogy igazából nem kavarja fel ez sem. Gondolatai elkalandoznak valami más felé: játékok, nők, sör, de igazából nem tartja annyira fontosnak, hogy önmagát vállalva témává tegye. Nem érdekli senki és semmi, mert nincs élete és jövője, álmodni pedig nem mer…

Pedig lehetne miről. Tehetséges, érzékeny, kedves, és határozottan jó ember, ha végre leveszi az álcát, és magáról megfeledkezve néhány kivételes embernek betekintést enged abba, amit érez, gondol vagy amiről titkon álmodik. Olyankor olyan, mintha élne, vagy érezne, és akkor látszik, hogy szenved.

Fájó szívvel próbálom elhitetni magammal, hogy egyszer felébred, és nem változik vissza unott, cinikus kiégett huszonévessé, hogy el meri majd hinni azt, amit mindenki tud, hogy tényleg tehetséges és szerethető.

Sokat gondolkodtam azon, vajon miért jó ez neki? Tényleg csak azért ír, mert iszik, vagy mert kell a pénz, esetleg tudat alatt mégis tisztában van a képességeivel és a lehetőségeivel, csak fél az elvárásoktól?

Ül a szobájában, és próbálkozik. Felületes téma, egymás után dobált szavak, nyelvtanilag helyes, üres és semmitmondó mondatok. Próbál viccelni, de ő sem nevet rajta igazán, tudja, hogy más sem fog… Próbálja magát az egésztől teljesen függetleníteni, ő nincs benne, még akkor sem, ha tudja, hogy ezzel jobbá tehetné mindazt, amit gondol. Fél. Ha állást foglal, véleményez, vagy érzelmeket visz bele, kiderül, hogy milyen is lehet akkor, ha önmagát adja.

Fél attól, hogy nem elég jó. Elég jó ember, író, barát, szerető. Vonza a felületes embereket, mert velük könnyebb. Nem kérdeznek, mert nem tudnak, csak elfogadnak, és beletörődnek. Ott nincs megfelelési kényszer, csak hazug szavak, semmitmondó frázisok, üres gondolatok.

Játszik. A buzogányokkal, az emberekkel, az életével. Az igazi Pierot, aki csak a maszk alatt sír, de ott folyamatosan, de már olyan vastag a maszk, hogy nem is igazán tudja, hogy hol végződik az arca, és hol kezdődik az álca. Helyes pofiján közöny, mikor érzelmekké is változtathatná őket, de az kockázatos, lenne, és esély van rá, hogy fájdalommal járna.

És ő fél, pedig tényleg jó, de ezt csak én tudom. És én is csak ott legbelül, ahol nem láthatja senki, mert a kifelé mutatott érzelmek kockázatosak, és fájhatnak…

Azért vannak a jó barátok...

2008.10.10. 14:10 | Vicuska | 1 komment

Újra itt vagyunk együtt, csak mi hárman, mint régen. Mindennél többet érnek ezek a találkozók, mert egyre ritkábbak, mégis egyre fontosabbak. Ilyenkor olyan, mintha egy láthatatlan kéz újra összekapcsolná a múltat a jelennel és mutatóujjával a jövő felé próbálna minket irányítani... A felé a jövő felé, ami csak nekik van...

Újra ott ülünk mi hárman, ahogy rég, és próbálunk egy láthatatlan kézbe kapaszkodni, mely még azt az ilúziót nyújtja, hogy semmi nem változott, az idő nem múlik, a jövő pedig távoli...

És ahogy ott ülünk mi hárman, először érzem, hogy ez hazugság. Munkáról beszélünk, állásinterjúkról, önéletrajzokról, fizetésről. Ez mostmár éles, ennek tétje van, ez sok mindenen változtat, talán mindenen... De még nem most. Ők bírósági tárgyalásokra járnak, gyakornokoskodnak, élnek... Én főiskolás vagyok, és próbálom minden élét elvenni a valóságnak, melyet én még láthatok illúziónak, de ők már nem...

Mi lett volna ha... - fut át az agyamon. Ha azon a végzetes napon nem találkozom egy magas, fekete, érettségi előtt álló sráccal, aki mindent megkérdőjelezett bennem, és aki miatt sokáig nem találtam válaszokat semmire... Ha nem oda felvételizek, vagy nem vesznek fel, vagy nem megyek gólyatáborba... Vagy ha csak nem szállok ki, hanem küzdök tovább...

Rengeteg a kérdés, de válaszok nincsenek... Talán nem ülünk akkor most itt, mi hárman, talán nem fog össze minket a láthatatlan kéz pillekönnyű illúziója, talán most én is tárgyalásokra rohannék, vagy gyakornokoskodnék valamelyik állami intézménynél...

Mi lett volna, ha... Ötlik fel bennem újra és újra, és a láthatatlan kéz nehézzé és hideggé válva elkezdi a szívemet markolni. Még csacsogok: sok pasi, még több botrány és bonyodalom, rengeteg bor, buli, barát, szerelem és fájdalom, pont, mint 16 évesen... És ők ketten, akik ott ülnek velem, még meghallgatnak, mert még távoli a jövő, az ami nekik van... Hiszik, hogy nekem is lesz, ugyanúgy, mit béke és boldogság, de legbelül tudják, hogy az élet nem ilyen...

Aztán eljön a búcsú pillanata is, ez a délután is tovaszállt. Másnap megint futunk: ők dolgozni, én tanulni, és elhinni azt, hogy sokáig lesz még olyan, hogy csak ülünk ott, mi hárman....

Csak egy éjszaka volt...

2008.09.29. 19:01 | Vicuska | Szólj hozzá!

Várom, hogy csörögjön a telefon, és mint mindíg, ha valami rossz, írok... Mert kell, hogy valaki lássa, hallja, érezze... Mert akinek látnia, hallania éreznie kéne, az vak, süket, és érzéketlen, legalábbis felém... Hogy miért alakult ez így, kérdés bennem, mint ahogy az is, hogy tényleg az én hibám-e és hogy csinálhattam volna-e jobban, vagy csak másképp azért, hogy boldogabb, vagy elégedettebb legyek...

De most elfáradtam, és túl sok az eldöntendő kérdés, nem csak a mondataimban, hanem az életemben, a lelkemben, a világomban is... A bizonytalanság fáraszt, és sorvaszt, mert ha nem látsz magad előtt célt, vágyat, vagy csak okot arra, hogy bízz, egy idő után mindent vesztessz, mert elfelejtessz hinni a hajtásban, a munkában, a szerelemben...

Szerelem... Vicces kis szó, mely mögé sokminden befér. Talán túl sok is... Háborúk indultak és gyilkosságok történtek a nevében, a hétköznapokban mégis olyan megfoghatatlan, és láthatatlan, mintha csak egy mítikus világ külön dimenziójában élne, ahová csak nagyon kivételes esetekben tévedhetnek földi halandók...

Azt hiszem szerelmes vagyok... Mert hitem utolsó szikrája még ezt mondja bennem, hogy igaz-e, vagy csak egy aprócska remény a jövő felé még nem eldöntött, az biztos, hogy fáj, és az is, hogy nem tudom, mi lesz, vagy hogy mi van...

Volt egy fiú, aki csak egy ismerősként került az életembe, (ld.: Ábrándos szép napok... c) majd egyre több lett; barát, lelki társ, szerelem, szerető, A boldogság... Megnyitotta a szívem, a lelkem, a világom ajtaját, és most olyan, mintha egyesével zárná őket vissza... Ok nincs, mint ahogy mód sem arra, hogy kiderítsem, miért, csak fáj...

És a telefon nem csörög...

Múlnak a gyermekévek...

2008.08.02. 14:37 | Vicuska | 1 komment

"Mint aki a sínek közé esett...

És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még:

Mint aki a sínek közé esett...
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:

Mint aki a sínek közé esett -
vad panoráma, rémes élvezet -
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:

Mint aki a sínek közé esett."

Ülök a vonaton, és tehetetlenül nézem, ahogy elsuhan mellettem eddigi életem minden nyugalmas, fontos, értékes pillanatának nagy része, miközben a fent leírt Kosztolányi vers sorai járnak a fejemben...

Már jönnek a felhők és zölden fénylik a még néma és nyugalmas nagy víz, de tiszta a túlpart és tudom, hogy néhány óra múlva kitör a vihar... Tudom, hogy nagy lesz, és azt is, hogy a parti platánok és szomorúfűzek már nélkülem fogják csodálni és némán tűrni a vad szelek könnyű játékát, mint már eddig oly sokszor végtelennek tűnő életük során...

Szeretem azt az érzést, amikor a hatalmas szél által korbácsolt óriási hullámok nyaldossák a lábam; amikor a természet félreérthetetlenül a tudtomra adja, hogy ő az erősebb és a hatalmasabb, és én csak állok, és némán tűröm, ahogy az arcomba csapódnak az apró vízcseppek, a szél fújja a hajam, majd a kabátomba kapaszkodva tudatja, hogy ideje bemennem, hogy még pusztítóbb tombolásba kezdve bevégezhese dolgát, elhozva másnapra az enyhülést, a napot, és az újra simogatóan hűvös vizet.

Ez a mai már nem az én viharom lesz. Hangtalanul viselem, hogy eltűnjön mellettem a Balaton és hogy egy rozoga kék vonat visszaröpítsen a valóságba. Igazából nem tudom, hogy mi vár ott, csak azt, hogy lehet örökre elsüllyed körülöttem az ismert és biztonságos világ, és ez megrémít.

És a felhők csak gyűlnek, ahogy az emberek megállóról megállóra a vonaton. Zajos forgataggá válik az eddig oly csendes vasúti kocsi

Ez most más, mint eddig, ha hazaértek, elkezdődik valami új, valami ismeretlen... Végérvényesen fel kell nőni...

Mint aki a sinek közé esett...

Jön az utolsó év a főiskolán, még főiskolásként...

Tanítás, rádió, szakdolgozatok, TDK, újság, államvizsga, ÉLET...

Valami más is elsuhan mellettem a Balatonnal együtt, visszavonhatatlanul: Talán az utolsó gondtalan nyár minden pillanata.

Szeretem a balatoni nyarakat, még akkor is, ha ilyenkor fájdalmas a búcsú, és a pillantások értetlenkedve esnek rám könnyben úszú szemeim okán. Gyermekkorom óta itt én én vagyok: gondtalan, szeleburdi, vidám és boldog... És huszonévesként is gyerek. De ez most eltűnik, ahogy az ablakon kinézve Szemes, Szárszó, Földvár, s vele a kalandok, az itteni barátok, és az élénk mindennapokból szépen lassan halovány emlékek lesznek.

Olyan, mintha az otthonomat hagynám el, holott az otthonom felé tartok. Ez volt a 19. nyaram itt, a Balaton déli partján, és nem kizárt, hogy sokáig az utolsó is.

Hiszem, hogy lesz egyszer valaki, aki megérti, mit érzek, és aki látni akarja mindazt, amit elé akarok tárni... Egyszer volt valaki, akinek megpróbáltam megmutatni azt, ami nekem a csoda, a remény, a szerelem, de ő nem értette. Azt hittem annyi év után idén megtehetem újra, de a sors nem így akarta...

És magam vagyok. Kósza emlékek képei homályosítják el látásom, melyek fel fel törnek, utat követelve maguknak a jelenbe és az örökkévalóságba. És én hagyom, mert eddig oly nehéz szívem súlytalanná válik, s a vigasztalhatatlan szomorúság helyét valami reményféleség veszi át. S lassan mosolyogni kezdek, ahogy a múlt emlékei, a jelen történései a jövő alapjává válnak. Búcsút vettem, s tettem ezt úgy, mintha az utolsó volna. Fel kell nőnöm, még ha piszkosul nehéz is, mert az élet ilyen, s talán így is van jól.

Köszönöm Edit, Szoszó, Szöszi, Dani, Kristóf, Robi, Lajos, Cica, Levi, Peti, hogy széppé tettétek ezt a nyarat pusztán azzal, hogy talán utoljára olyannak láthattatok, amilyen csak itt és csak ilyenkor lehetek és ilyennek szerettetek...

Viszlát Balaton                                                                                                             Viszlát gondtalan gyermekévek....

Címkék: balaton élet nyár gyerekkor felnőni

ülök a szobámban...

2008.07.21. 03:59 | Vicuska | Szólj hozzá!

Csend van és béke... Hajnali fél négy... Kint tombol a vihar, és hatalmas villámok hasítanak keresztül a fekete, esőcseppekkel tarkított néma és hangtalan éjen...

És én gondolkodom... Gondolataim és álmaim hol a balatoni viharos éjszakába, hol pedig egy csendes, vidéki kórház egy kórtermébe röpítenek az eső, a fellegek, és az emlékek szárnyain...

Éppen most harmincnyolc órája, hogy megszületett egy különleges és tökéletes ember különleges és tökéletes kisfia, akit így látatlanban is jobban szeretek, mint bárkit eddig, mert ahhoz tartozik, aki megtanította újra kinyitni a szemem és szívem, aki szeretetet adott, és nem várt viszonzást akkor, amikor én képtelen lettem volna adni, és akivel annyi örömben és bánatban osztoztam az elmúlt három évben. Eddig csak az én mamim volt, de nemsokára ez az aprócska, törékeny és még magatehetetlen emberi lény is így fogja szólítani, és ha lehetőségem lesz ezt hallani, boldogabb leszek, mint bármikor máskor eddigi életemben, mert biztosan tudom, hogy jobb anyát, barátot és társat akkor sem kaphatna, ha lehetősége lenne választani...

Sokáig hittem, hogy majd féltékeny leszek, vagy szomorú, hogy talán mindent elveszítek Belőle, aki annyit jelent nekem, de pontosan harmincnyolc órával ezelőtt minden kétely, vagy félelem elmúlt, és átadta a helyét egy olyan szeretetnek, melyhez sosem hittem magam elég bátornak, és ami mindent betölt bennem, többek között azokat az aprócska réseket és repedéseket is, melyek az évek során átszőtték és fájdalommal töltötték el szívem minden apró zugát....

Harmincnyolc óra, melyet gondolkodással töltöttem... Felidéztem minden olyan régi boldog, vagy fájdalmas emléket, melyek meghatározták az életem, s melyet egy három kiló harminc dekányi csöpsség édesdeden széppé alakított, anélkül, hogy tudta volna mitt tett...

És visszajöttek a régi nyarak képei: az első csók, az első csalódás, az első kalandozás az erotika világába, és az első szeretkezés... A Balatonra gondolok, és a felnőttéválásom összes meghatározó állomására, mely mind mind odaköt... A rengeteg boldogságra, a kíváncsiságra, a szerelmekre, az emberekre, az eddigi életemre...

Harmincnyolc órája nem félek a jövő héttől, és ki akarom engedni a csontvázakat a régi szekrényekből... Látni akarom, ahogy búcsút intenek nekem ott, ahol minden kezdődött, és érezni akarom a felszabadító ürességet, melyet maguk után hagynak... Akarom, hogy minden változzon, hogy változzon a jelen, a jövő és vele én, hogy ennek a még oly tiszta, romlatlan, és számomra oly fontos kis lénynek azt tudjam egyszer mondani: Köszönöm ezt a harmincnyolc órát...

És csak sodródom a boldogság, a keserűség és a még oly ismeretlen súlytalan semmi tengerén, és nem fáj, csak izgalommal tölt el, és várakozással teli kíváncsisággal...

Újra látom az első naplementém, az első napfelkeltém, az első szerelmes éjszakám és az első átbőgött viharos napom képeit ott, a Balaton partján... És már szinte szépek, és csak nevetek feléjük, ahogy szárnyaira kap egy kósza gondolat, és repít olyan tájak és emberek felé, melyeket az elmúlt években csak feledni akartam, és amik mégis oly mélyen belém égtek, hogy kitörölhetetlen nyomaikat követve visszatalálok a régi önmagam felé vezető útra....

Hálás vagyok és boldog, mert kaptam harmincnyolc felejthetetlen órát, amit szellemországom tükörcserepei közt kóborolva teljes békében és nyugalomban tölthettem...

És mostmár tudom, hogy tényleg szerelmes vagyok, és azt is, hogy harcolni fogok, mert érdemes ezekért a pillanatokért, emlékekért, boldogságfoszlányokért, mert lehet hogy egyszer még az életben kapok újabb harmincnyolc órát, amikor a mai szerelmemet szeretném így látni, és akkor ülni a viharban, és arra gondolni, hogy én megtettem, megpróbáltam, újra hittem, újra őszinte voltam, s talán egy pillanatra újra boldog is...

Ott, a Balaton partján...

Ábrándos szép napok...

2008.07.02. 19:33 | Vicuska | Szólj hozzá!

Drága C. F.!

 

Rengeteget gondolkodtam azon, hogy hívjalak-e fel, vagy írjak neked mailt, vagy egyáltalán hogyan juttassam tudomásodra, hogy mi történt velem az elmúlt hetekben...

Rengeteg minden... Azok után, hogy véglegesen megváltoztattad az életem, és már tudom, hogy ki is vagyok valójában, úgy gondoltam, hogy leírom ide, hogy mi is történt velem onnantól kezdve, hogy ki voltam, egész addig hogy ki lettem...

Először is megszabadultam a hajamtól, amit imádtam, és ami fontos volt, és ami engem szimbolizált és fémjelzett az elmúlt három évben. Nagy döntés volt, hisz tudod, hogy nálam egy tojásrántotta is elvekkel és romantikával bír, de igazából már nem jelentette mindazt, amit el akartam vele mondani: A függetlenségemet, a távolságtartásomat és a megközelíthetetlenségemet, amik mind mind rettentő sokat számítottak az életemben. Melletted érezhettem és átélhettem, hogy egy új szakasz kezdődött minden tekintetben...

 Mindig nagyon igyekeztem, hogy az emberek véletlenül se engem lássanak, hanem valakit, akit láttatni szerettem volna, gondolván, hogy jobb és pozitívabb, mint én bármikor is lehetek, te viszont először nagyon hosszú idő után engem akartál látni a hibáimmal és a gyengeségeimmel együtt, az álarcaim nélkül... És le is hullottak az álarcok, melyeket soha többé nem akarok visszavenni, hisz megtanítottad, hogy így is lehetek valakinek fontos és értékes, mert úgy éreztem akkor, hogy neked az voltam, és ez jólesett...

Aztán elmentél és itt maradtam egyedül a gondolataimmal, a felemás és bizonytalan érzéseimmel és valamivel, amit nem tudtam hova tenni: egyfajta hiányérzettel, mely eddig soha nem jelentkezett, és soha nem is szerettem volna, hogy jelentkezzen. Szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy megváltoztam, és már nem lehet soha az a hideg és megközelíthetetlen munkamániás lény, aki voltam, és valahogy életemben először ez nem zavart...

És hazamentem a barátaimhoz, akik újra mosolyogni láttak, és érezték, hogy történt valami, amit nem is akarnak megmagyarázni, mert lehet, hogy ezzel a lendülettel elillanna, hisz annyira éteri megfoghatatlan és törékeny, hogy nem lehet tudni, meddig tart, ha analizálni kezdjük. Újra az voltam, akinek megismertek: Vidám, kedves, mosolygós, boldog, szeleburdi, szórakozott és játékos: Visszatért minden, amit már rég elveszettnek hittek, pedig csak szunnyadt...

És minden este meccset néztünk, és hiányoztál mellőlem, annyira megszoktam, hogy ott vagy, és hogy melletted ott az a fajta biztonság, mely még soha nem játszott szerepet az életemben, az a biztonság, melyet most kivételesen nem én adtam, hanem nekem adták, és amit oly észrevétlenül és könnyen megszoktam ezalatt a rövid idő alatt...

És láttam egy süncsaládot a fősulin, amiről te jutottál eszembe, hisz te simogattál és röfögtettél meg egy kissünit azután az ominózus sétánk után, és hiányzott, hogy nem nézhetek rád nagy és csillogó szemekkel, és nem mondhatom, hogy nevezzük el őket egyenként, mert mégsem hívhatjük őket pusztán süniknek...

És mikor a buszt vártam, és megállt az utcán a forgalom, hogy átkeljen egy süni (akit Bendegúznak neveztem el), nem mondhattam, hogy rohanjunk érte, mert meg szeretném simogatni, még ha szúr is, és fel akarom emelni, hogy nehogy baja essen, és nem mondtad nekem, hogy ők nem arra születtek, hogy én ölelgessem és felkapkodjam őket, és én nem piszkálhattalak, hogy földhözragadt vagy, és láss egy kicsit az én szememmel, mert így boldogabb a világ...

És csigákat mentettem az eső után a kerékpárúton a Tesco felé menet, és nem közölted, hogy felesleges, mert akkor hol a természetes szelekció...

És hallgattam a szakadó esőben, hogy a szökőkút (akit egyébként Rékivel csak Emíliaként emlegetünk) egy régi Carry Grant film zenéjét játsza, és néztem, ahogy világít, és áztam, és nevettem, és senki nem mondta, hogy így megfázhatok, vagy hogy ez nem romantikus, hanem egyenesen őrült hülye dolog...

És lett két házikedvencünk is, az egyik Gerzson a pozsgás, a másik pedig Rozsdás a csodálkozó fa macska, aki a szobánk békéjét vigyázza, és te nem piszkálsz azzal, hogy szerencsétlenek rövid életűek lesznek mellettem mert Gerzsont agyonöntözöm, a macskát meg tönkreteszem valahogy, mert szétszórt vagyok, és más világban élek...

Ezek apránként történtek, és én észrevétlenül elkezdtelek mindenben téged keresni, és akartam, hogy lásd és érezd, hogy ezek mit jelentenek nekem, és mennyivel többet adnának, ha megoszthatnám veled, még ha racionális is vagy és neha dohogsz meg dünnyögsz az én látásmódom miatt...

És tudom, hogy ez téged nem hoz lázba, és azt is, hogy nem jelentheti neked ugyanazt ez az egész, amit nekem jelent, mert nem érezzük ugyanazt, de remélem, hogy egyszer majd véletlenül felkeverdsz ide, elolvasod ezt az egészet, és rájössz, hogy mit jelentessz nekem, és talán arra is, hogy én mit jelentek neked...

Hiányzol, mert észrevétlenül lettél része az addig gondosan titkolt énemnek, aki már nem tud újra elbújni...

Hiányzol, mert minden te lettél, ami jó és szép...

Hiányzol, mert azt hiszem azt jelented, amit eddig még senki, és ez megijeszt...

csók: V.

Hello Mr Szerelem...

2008.05.20. 20:57 | Vicuska | Szólj hozzá!

Hello kedves mindenki!

Boldog vagyok... Nem a címben említett úriember miatt, pusztán csak boldog. Ezt nem tudom, de szerintem nem is lehet igazán megindokolni, hisz ez csak úgy jött... Szombaton tragikusan éreztem magam, nem láttam kiutat, és nem hittem, hogy lesz javulás a szüleim szerint értéktelen életemben, azonban azóta valahogy mintha szebb lenne minden.
Jelenleg tombol a vihar, dörög és villámlik, és én csaj mosolygok, folyamatosan és egész nap szakadatlanul és még az okát sem tudom, csak érzem hogy nagyon jó. Mióta kibékültem a világgal, vagy legalábbis fegyverszünetet kötöttünk, csupa jó dolog történik velem: Kedves emberek, régi ismerősök, jó jegyek, tökéletes munka, és buli, buli, buli...
Remélem a továbbiakban sem változik semmi, vagy ilyen lesz a nyaram is, mert egész egyszerűen ez fantasztikus és tökéletes érzés, és jó, hogy senki és semmi nem tudja elrontani...

Vicuska

Valaki kell nekem is...

2008.05.18. 00:32 | Vicuska | 2 komment

    Ismét itt... Nagyon rég nem írtam, pedig nagyon sokszor szerettem volna... Rengeteg minden történt velem az elmúlt másfél hónapban, de valahogy sosem tudtam igazán jól megfogalmazni, vagy visszaadni azokat az érzéseket, amik akkor kavarogtak bennem. Tudom, hogy ez is csak egy kibúvó, de igazából nem akartam, hogy a csalódottság, elkeseredettség, vagy a túlzott jókedv és felhőtlenség elnyomja a racionalitást és a valós tényeket.
    Pár nappal a legutóbbi bejegyzésem után elutaztam dél-Franciaországba, ahol a sok konfliktus (a már annyit emlegett családommal) mellett jól érezhettem magam pár napig, hisz olyan emberek vettek körül, akik legalább időnként azt éreztették velem, hogy vagyok valaki, és amiket csinálok, azok akár jók is lehetnek. Persze ezek nem a családom tagjai közül kerültek ki, ők ezt soha nem tennék meg, nekik ez soha nem jutna eszükbe. Sokat buliztunk, pókereztünk, kaszinóztunk Montecarlo-ban, meg hasonlók,és ezek tényleg segítettek abban, hogy egy kicsit talpra rántsam magam, még ha a rideg valóság egy pillanatig sem szűnt meg körülöttem létezni... A jó társaság, és a bulik azonban néha képesek csodákra, és erre nagyobb szükségem volt most, mint bármikor máskor.
    Miután hazajöttünk, persze minden ment a saját medrében, hisz a lényeg nem változott, viszont igazából nem érdekelt addig amíg tartott az előző hetek jó érzése. Aztán ez is elmúlt... Visszatértek a kicsinyes napi problémák, a gondok, veszekedések, harcok, viták, és megint elérkezett az az idő, amikor hála a családomnak értéktelennek, és szerencsétlennek érezhettem magam újra.
    Valami szerencse folytán azonban megismertem valakit, aki esélyt adott a bizonyításra és elérte azt, hogy emberszámba vegyem saját magam. Fontos volt neki, hogy elhiggyem, tehetséges vagyok, és azt adta nekem, amire a legjobban vágytam: sikerélményt. Épp a legjobbkor jött ahhoz, hogy ne adjam fel, és ne kínozzam magam tovább. Végre újra hittem és bíztam, mert azt éreztem lehetek fontos valakinek, és teremthetek értéket, hisz semmi másra nem vágyom, mint arra, hogy legalább időnként jónak érezhessem magam.
    Ma volt az első munkaértekezlet, és a családom ma is bizonyította, hogy ők azok, akikre legutolsó sorban számíthatok: nemcsak kihátráltak mögülem, és ismét cserben hagytak, de még azt a fajta lelkesedést is kiölték belőlem, ami fontos lett volna ahhoz, hogy felhőtlenül és mosolyogva csináljam végig a napomat. Borzasztóan fájt az újabb csalódás, hisz legbelül még mindig hittem, hogy néha számíthatok rájuk, de ismét bizonyították, hogy ez nem így van, és értésemre adták, hogy soha nem is lesz így. A barátaimból kiindulva mindig hittem, hogy az ember a családjára bármikor és bármiben számíthat, hisz ők azok, akik azért vannak, hogy feltételek nélkül bátorítsanak és szeressenek, mert rajtuk kívül ezt senki nem teszi meg. Nos belátom tévedtem... Mint ahogy az ma is bebizonyosodott a barátaimra jobban számíthatok, és hamarabb segítenek, mint a saját szüleim. Ez nagyon mélyen elszomorít, hisz elméletben ez az ő feladatuk lenne...
    Ma is, mint eddig már annyiszor megfogadtam, hogy ha saját gyerekem lesz, szeretni, tisztelni, és támogatni fogom, pusztán azért, hogy elhihesse magáról: van keresni valója ezen a világon. Ő meg fogja kapni, amit én soha: a megértést, és nem egy blogon fog írni az érzéseiről pusztán csak azért, hogy néhány pillanatig néhány ember elgondolkodhasson azon, hogy vajon miért van ez így, és hogy egyáltalán van ilyen is...
Mérhetetlenül és határtalanul szomorú és csalódott vagyok, de hiszem, hogy lesz egyszer valaki, aki megért, és szeret, és akit én is szerethetek és tisztelhetek, mert valaki kell nekem is...

Várom a kommenteket,
Köszi:
Vicuska

Különös éjszaka volt...

2008.03.14. 13:02 | Vicuska | 2 komment

"Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között. És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és  társaság a biztonsággal. És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó, és hozzászoksz hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével, és belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez. Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget,ha túl sokáig ér. Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virág hozzon neked. És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz... Hogy valóban erős vagy. És valóban értékes." (Veronica A. Shoffstall)


Volt egy lány, aki sokszor hitt, és sokszor csalódott. Azt hitte, boldog lehet, de olyan emberek, akiknek támogatnia kellett volna őt, mindig elbuktatták. Hitte, hogy egyszer majd jön valaki, aki olyannak szereti, amilyen, aki mellett végre hosszú évek szomorúsága után boldog lehet, aki kiszakítja a családja által okozott depresszióból, és aki megmenti a lelkét pusztán azzal, hogy meghallgatja, és megérti...

Volt néhány próbálkozó, néha még boldog is volt, de senkit nem talált, aki igazán látná őt... Nem volt olyan, akit annyira megtörtek már mint őt, ezért nem is igazán érték. Évekkel ezelőtt egy rendezvényén megismert valakit, aki ugyanúgy élt, érzett, látott és szenvedett, tettetve közben a boldogságot, élve az örök jólét, népszerűség és mosoly világában. Ő igazán látta a lányt, és igaznak érzett mindent vele kapcsolatban, de elmúlt az éjszaka, mely különös volt, és hajnaltól hajnalig tartott...

A lány újra egyedül maradt, hisz mindketten menekültek a sikerbe és az elismerésbe, és az első kereszteződésnél más irányba fordultak. A lány elkezdte tisztelni a srácot, és elkezdte újra hinni, hogy van holnap, élet, boldogság és szerelem, még akkor is, ha nem most, még akkor is, ha az a valaki, aki erre megtanította külföldön él, sokezer kilóméterre a lánytól, és akivel biztos, hogy többé nem találkozik. Bízott benne, hogy van más, aki ezt megmutatja, aki ennyire kívülálló, mégis az egész világ benne van...

Majd' három év telt el anélkül, hogy a lány újra, akár egyetlen pillanatban is boldognak érezhette volna magát bárki mellett, de ha mégis sikerült, a végére mindig kiderült, hogy ez csak hazugság vagy önámítás volt. A család sem változott, és a lány minden boldog pillanatát sárba tiporva elvette azt, ami a legfontosabb volt számára: a hitet, a mosolyt, a szeretetet és az összetartozás érzését. Újra egyedül volt a világban, társtalanul, céltalanul, fáradtan és csalódottan. Néhány igaz barát szeretete jelentette csupán a világot, de a lány többet akart: Újra nevetni, érezni, és szeretve lenni...

Aztán jött valaki, akit a lány először fel sem ismert, látta,hogy a szeme olyan mint az övé: nem beszél, csak a kiválasztottaknak, és azt is látta, hogy nem ő az, aki kiválasztott. Hónapok teltek el anélkül, hogy komolyabban beszéltek volna, elmentek egymás mellett, és nem törődtek a másikkal, aztán egy éjszaka minden megváltozott, legalábbis a lányban mindenképp...

Szórakozni mentek, és közben beszélgettek - nagyon sokat. Először, mert nem volt választásuk, majd azért, mert jó volt a másikban önmagukat látni. A lány azt vette észre, hogy beszél a szeme valakihez, aki nincs a három igaz barát közt, hogy lelkesedik, érez, ért, és értik. Újra talált valakit, akinek esélyt adhatott, hogy láthassa, ha a másik szeretné, esélyt arra, hogy annyi év után egy másik kívülálló, aki jobban hasonlít rá, mint addig bárki, egy éjszakára azzá váljon, akit a lány mindíg keresett: Erős, titokzatos, megnyerő férfivá, persze csak baráti síkon...

A történetnek ezek után boldog vége is lehetne, de minthogy a lány életére ez nem jellemző, így marad a depi end: A fiú néhány héten belül diplomázik, és elmegy a tengeren túlra, és a lány lehet soha többé nem látja, és ezáltal ismét elveszít egy világot, és valakit, aki mellett újra embernek érezte magát, és aki néhány óra alatt kinyitott egy olyan kaput, mely évekig senkinek nem sikerült. Volt valaki, akit a lány újra tisztelhetett önmagáért, kritika, fájdalom és cinizmus nélkül, valakit, akihez beszélhetett a szeme, és akinek beszélt a szeme...

És a lány hisz, gondol, tesz, és kizár mindent újra, lehet évekre azért, hogy megint egy éjszakára elhiggye, hogy nem egyedi, hogy vannak értékei, és gondolatai... Hogy újra kinyílhasson, önmaga legyen, őszintén valakivel, akit egy éjszakára ismerhet, és akit rögtön utána el is veszít, azért, hogy átérezze a fenti idézet minden igazságát, s hogy egyszer majd elmesélhesse: Volt egy lány...

Keresd meg a lányt...

2008.03.11. 07:54 | Vicuska | 2 komment

Tegnap azon gondolkodtam, milyen rég voltam már itt, és milyen rég nem írtam már semmit. Elkezdtem kétségbeesni, hogy unalmas életem mindenféle izgalom nélkül fog a továbbiakban telni, de hál Istennek, ettől nem kell tartanom...

Pár hete megismertem valakit, akire már régebben utaltam; kedves volt, hatalmas szemei láttán megremegett a lábam, természetesen viselkedett minden helyzetben, és amellett, hogy tényleg nagyon jól néz ki, belsőleg is teljesen oké. Bevallom, engem is a hatalmába kerített, de jött egy barátnőm, aki közölte, hogy neki kell ez a srác, és mivel rég nem volt senkije, aki meg volt, az inkább ne lett volna, ezért úgy döntöttem, hogy kísérletet sem teszek arra nézvést, hogy közelebbi kontaktusba kerüljek, mert a barátság mindenek előtt, meg ilyenek. Ez minden félreértések elkerülése végett nem adomány vagy nagyvonalúság, egész egyszerűen egy olyan ésszerű döntés, melynek meghozatalához a barátság mellett az is hozzájárult, hogy bár bejött nagyon a srác, mégsem varázsolt el teljesen...

Tegnap előtt megismertem egy srácot, aki most van túl egy szakításon, aranyos, kedves, értelmes és szerethető, legalábbis számomra annak tűnt. Hosszú időn keresztül beszélgettünk a koli előtt a hidegben  és úgy gondoltam, hogy jól kijönnénk, ezért miután másnap felvett MSN-en, belementem abba, hogy általános témák mellett más dolgokról is beszélgessünk.
Szépen indult minden, bókok bókok hátán, kedves megjegyzések részéről, és flört, flört, flört... Tényleg levett a lábamról. Kezdtem jól érezni magam a bőrömben hosszú idő után először, és elkezdtem elhinni, hogy velem is történhetnek nagyritkán jó dolgok.
Megbeszéltük, hogy este találkozunk egy nagyon jó barátnőnk szülinapi-névnapi buliján, és folytatjuk a beszélgetést, ami egy zajos és füstös szórakozóhelyen végülis összejött hajnal három táján. Előtte, szemeztünk, táncoltunk, és az sem érdekelt, hogy mindenki fogdossa, rengeteg mindenkivel táncol, vagy hogy másznak rá, mert tudtam, hogy Őt nem érdekli egyik lány sem, és teljesen mindegy, hogy mit csinálnak vele, őt hidegen hagyja ez az egész. Aztán félrevonultunk és a beszélgetésünk kb ott folytatódott, ahol délután abbahagytuk... Szó szót követett, és hirtelen már arról ment a társalgás, hogy vajon milyen lehetne együtt? Érdemes lenne-e megpróbálni, van-e értelme elkezdeni, és ha igen mikor. A dolgok alakultak, és hirtelen már kapcsolatról beszéltünk, meg  a későbbiekben együttalvásról, és ezután elcsattant az a végzetes csók, ami a tegnapi napot teljesen tönkre tette, és ami az egész botrányt elindította...
Ezt az aprócska, ám annál élvezetesebb és (számomra legalábbis) jelentőségteljes csókot meglátta az ünnepelt, aki dúlva-fúlva odarohant, és irdatlan ordítások közepedte kijelentette, hogy velem az életben többet nem áll szóba, a srác meg miért nem megy, ha hívatja (egy olyan lányon keresztül, aki engem személy szerint  nem igazán kedvel, és aki nyíltan és gusztustalanul feltűnően mászott egész este a srácra). Fogalmunk sem volt, hogy mi ez az egész, nem értettük, ezért normálisan lereagálni sem tudtunk, csak megegyeztünk abban, hogy amíg ő ezt elsimítja én elmegyek a mosdóba, aztán találkozunk a tánctéren.
Aztán nem ez történt... A srác is és a többiek is eltűntek, és egy telefonból megtudtam, hogy a probléma az volt, hogy a 26 éves "házigazda" többet szeretett volna barátságnál a 22 éves sráctól, és sérelmezte, hogy én ilyen csúnyán átvertem. Szóval néhány pillanatnyi boldogság után gaz csábítóvá és szemét ribanccá avanzsálódtam néhány barátom szemében, függetlenül attól a tényről, hogy nekem a hölgy soha meg nem említette, hogy bejönne neki a fiú, valamint hogy az fentebb leírt első történetet ismerve én soha nem tennék ilyet egyetlen barátommal sem.
De a befejezés még ennél is szebb, ugyanis a srác kijelentette, hogy ő vétlen, és én csókoltam meg, és különben sem tudja, hogy mit akar...
Ez nem csak azért furcsa, mert ő kezdeményezett, ígért, flörtölt és bókolt, hanem azért is, mert közben boldognak látszott, és csillogott a szeme. Így hazudni azért még a legprofibbaknak is elég nehéz, szóval hihetővé és hitelessé vált számomra.
Ezek után már én sem tudom, hogy mit akarok, pedig minden jól indult, és végre azt hittem boldog leszek, de mint tudjuk az élet ilyen: szomorú és igazságtalan...
Egy éjszaka alatt elveszítettem egy nagyon jó barátot, és egy szívemnek igen kedves srácot is, és még mindig nem értem, hogy hogyan történhetett meg ez az egész ilyen hirtelen és váratlanul...

A meglepetés erejével...

2008.03.02. 23:39 | Vicuska | Szólj hozzá!

Hello!

Volt már olyan rémálmod, hogy az éjszaka közepén arra keltél, hogy egy vadidegen óriás áll az ágyad fölött és kérdéseket tesz fel neked?
Nos velem meg is történt, és rajtam kívül még 300 másik emberrel is...
Csütörtök hajnali fél hatkor egyszer csak megjelent egy kockás inges, szemüveges, hatalmas férfi, aki a kollégiumi kártyámat kérte tőlem. Arra, hogy hogy jutott be, azt a felelte: kártyával, de kopogott, mielőtt bejött. Nos ez engem hajnali FÉL HATKOR igazán nem érdekelt, csak az, hogy egy vadidegen ember az éjszaka közepén bejött.
Felháborítónak tartom, hogy ez egy felsőoktatási intézmény kollégiumában megeshet. MI, akik gyakorlatilag albérlők vagyunk itt, ilyen atrocitásoknak vagyunk kitéve. És a legfelháborítóbb a történetben, hogy az illetékesek semmit nem tesznek ez ellen. A mai napig nem kaptunk magyarázatot arra, hogy ezt mégis hogy gondolták, vagy miért tették.
Hogy fordulhat meg ilyen valakinek a felyében?
Hogyan vindikálhatja magának a jogot néhány vezető arra, hogy ezt felnőtt emberekkel szemben megtegye?
Nagyon sok mindent nem értettem már eddig sem a főiskola és a kollégium működésével kapcsolatban, pedig nem áll tőlem távol a téma, viszont EZ kiverte nálam a biztosítékot.
Szomorú vagyok, hogy bűntetlenül megtehetik, és szomorú vagyok, mert meg is teszik.
Ez már a hatalommal való visszaélés határait súrolja, nem beszélve a személyiségi jogainkról.
Én nem vádaskodom, és nem is szeretnék ebből nagy ügyet csinálni, de mindennek van határa, és ez már túl van azon. Az, hogy ezt este 11-12 óra körül megcsinálják, azon túllép mindenki, hisz ez a dolguk. Még azért sem szóltunk, hogy takarításkor tárva-nyitva vannak a szobáink, bárki bárhova lazán besétálhat. Viszont az, hogy hajnalban egy soha nem látott férfi kártyával kinyitja a szobánkat, felébreszt minket, és még fel van háborodva, ha nem vagy vele kézséges, szerintem mindenen túlmegy.
Lehet, hogy én reagálom túl a dolgot, de úgy gondolom, hogy ha meztelenül alszom a minden hónapban pontosan kifizetett, kellőképpen rendben tartott SAJÁT szobámban, az az én dolgom, és ahhoz senkinek semmi köze. Ebbe a magánszférámba rondított bele egy vadidegen, teljesen jogtalanul...
Szeretném azt hinni, hogy ez volt az utolsó ilyen eset, de a helyzet jelenlegi álláspontja szerint ez koránt sem biztos, és ez nagyon szomorú...

Üdvözlettel Vicuska

Minden elmúlik egyszer...

2008.02.29. 18:20 | Vicuska | Szólj hozzá!

Sziasztok!

    Egy vallomással tartozom mindenkinek, aki olvassa ezt a Blogot, szerencsére egyre többen. Az előző posztomat rengetegen nézték meg, és nagyon sokan írtak (mail-ben, msn-en vagy wiw-en) vagy mondtak véleményt róla, aminek én nagyon örültem...
    Aztán egy hét után most újraolvastam, és rájöttem, mennyi minden nincs benne, és mennyire másként látom, érzem, gondolom azt, ami akkor (évekkel ezelőtt) és azóta történt. Viccesnek érzem, hogy érzelmekről írtam valaki irányában akkor, amikor ez a legjobb esetben is csak nosztalgia, vagy dac, legalábbis részemről. És ez nem magyarázkodás, vagy átértékelés, csak a valóság, amit végre látok... Fontos, hogy elmondjam, ami régen történt, az valódi, igazi, őszinte. A most viszont csak egy tévedés, vagy úgy is mondhatnánk, hogy érzéki csalódás. Jó volt nosztalgiázni egyet, és legyezgette a hiúságomat az igyekezete és ez tény, viszont az is, hogy egy nap múlva már úgy tudtam a történeten átlépni, mintha nem is lett volna. És ez összezavart. Soha nem hittem volna, hogy ez valaha is így lesz, mégis megtörtént. Ez megnyugvással és békével töltött el és tölt el most is, amikor ezeket a sorokat írom és ez jó. Azt hittem, hogy sokáig fog tartani, hogy talán újra beleszeretek, vagy bedőlök neki, de nem így történt. Újra erős vagyok, újra én vagyok, újra mosolygok, és ismerkedek, de ez már egy másik történet, talán majd jövő héten...

Viszlát: Vicuska

Találkozás egy régi szerelemmel...

2008.02.24. 17:18 | Vicuska | 1 komment

Mikor azt hiszed, minden rendben, felborul körülötted a világ...
Mikor azt hiszed, elfelejtetted, visszasétál az életbe, és visz mindent: az eszed, a szived, a lényeged...
Mikor azt hiszed, felnőttél, akkor Ő újra tizenhét évessé változtat egy pillanat alatt...

Évekkel ezelőtt egy 17 éves, naiv, nem tökéletes, de kedves lány beleszeretett egy srácba, aki forgószélként kapta fel a kislányt, és csak repítette és repítette az ismeretlenbe, hogy aztán ledobja a földre, és nélküle szálljon tova...
Nagyon régi ez a mese, és sokak számára ismerősen csenghet.
Amikor ez a naiv kicsi lány szemben állt a mindössze egy évvel idősebb sötét szemű, nagyon magas sráccal, hirtelen megremegett a térde. Életében először. Nem tudta mi ez, és azt sem, hogy mi lesz ezután, csak azt, hogy minden idő elvesztegetett, amit nem vele tölt, és minden dolog lényegtelen, ami nem kapcsolható hozzá. És a fiú tudta, mit érez a lány, és elkezdett vele  játszani. A kislány egyre kevésbé élvezte ezt a játékot, és egyre jobban fájt neki, de nem tudott kiszállni, mert azt hitte ez az igaz szerelem, és az igaz szerelmek mindig beteljesednek a filmekben, ígyhát csak repült tovább a széllel, nem érezve annak veszélyét, hogy az egyszer akár tornádóvá is  nőhet.  Jöttek a folyamatos viták, az állandó balhék, a sorozatos megalázások - melyből persze mindketten kivették elég rendesen a részüket -, melyek a kicsi lányt keménnyé, erőssé, és hajthatatlanná edzették. Egyszer a fiú dagadtnak nevezte, a lány 20 kilót fogyott. Amikor a fiú megbántotta fájdalmában levágatta a haját, amikor azt hitte, hogy végre a fiú is szereti, kiderült, hogy hazug ábránd volt csupán, a fiú egy fogadás miatt játszott ismét vele.
A lány ezalatt mérhetetlen fájdalmat, és elkeseredést gyűjtött össze magában, hideg lett, és munkába menekült, melyben a maximumot elérve a legfiatalabbként jutott olyan magaslatokra, ahol azelőtti énje soha nem járhatott volna, és amit a fiú nélkül soha nem láthatott volna meg. Keresett lett, ismert, és nagyon jó abban, amit csinált, viszont szomorú, rideg, és megtört emberként próbálta túltenni magát a fiún, és úgy tűnt, sikerült neki, ám az élet ennyire nem egyszerű...
Évek teltek el, és a lányból nő lett, aki gyökeresen megváltozott, átértékelte az életét, és fájdalmából energiát kovácsolva megvalósította újonnan jött céljait és ábrándjait, sikerei miatt pedig mindenkit megkapott, akit szeretett volna; de akit a legjobban szeretett, az örök ábránd maradt...
Egyszer a fiú, aki az évek során férfi lett újra hallatott magáról és a nő szíve nagyot dobbant, de mint később kiderült: hiába. Tökéletes randi, hasonló gondolkodás, szikrázó levegő és ugyanazok a pillantások, mint régen. És a nő újra 17 éves. És újra rajong. És újra boldog valaki mellett, akire addig csak vágyott.  Ám a férfi világában sem érzelmeknek, sem állandó nőknek nincs helye, ezért igazi kapcsolat szóba sem jöhet közöttük. Egy eltévedt csók, és egy szenvedélyes pillantás után a nő kiszáll a férfi kocsijából és hazamegy. Lefekszik aludni, de álom nem jön a szemére, hiába várja. Újra nehéz a szíve, és újra sírni szeretne, de már nem tud. Miatta nem...Álmatlanul várja a hajnalt, és reméli, hogy ezt az egészet elfelejtheti. Ki akarja törölni a csók emlékét, de még az ajkain ég...
És a lány ír...
Hátha könnyebb lesz így...
Vagy elmúlik a fájdalom...
Esetleg visszatérhet a hétköznapokba...
A mindig tökéletes, erős, határozott és profi nő megint 17 éves naiv kislány, és ez fáj neki, Nagyon fáj...

Buli az élet...

2008.02.16. 23:01 | Vicuska | Szólj hozzá!

Helló kedves mindenki!

    Vicces dolgok történnek mostanság velem,  olyan dolgokat teszek és olyan helyekre megyek, amik a legközelebbi barátaimat is erőteljesen meglepik.
    Az elmúlt másfél hét semmi másról nem szólt, mint a bulikról, melyekről nem beszélni azt hiszem vétek lenne. Ezért beszélek: Minden február 8-án kezdődött egy olyan bulival, mely teljesen váratlanul és spontán kezdődött, és ahol megismerkedtem valakivel aki mély hatást tett rám. Vicces volt, kedves. közvetlen és értelmes, és amikor belenéztem a szemébe azt hittem elveszek. Tudom, hogy közhelyesen hangzik ez az egész, de ez eddig még nem fordult velem elő túl sokszor... Aztán jött a szombat egy teljesen más társasággal, ahol a csajok csak csajokkal dumáltak, és a legfontosabb témákk közt megtalálható volt a körömépítés, a kedvenc sorozatok és a legfontosabb pasitulajdonságok rangsorolása, meg hasonló fontos és lényeges dolgok. Vicces volt magam ebben a szituációban látni, és ami még viccesebb volt, hogy irgalmatlanul jól éreztem magam. Ritka pillanatok egyike. Csak ültünk, csacsogtunk, és ittunk, és nevettünk, és néhány kör után kiderült, hogy a boldogság boroskóla:D
    Másnap csak dartsoztunk, meg biliárdoztunk meg ittunk, viszont összefutottam az egyik legédesebb Csabival, akit csak valaha ismertem. Nagyon örültem, hogy újra láttam. Persze tök részeg volt, már ki sem szolgálták, de vicces volt így látni. Annó együtt voltunk a Hegyalján, ahol fergeteges bulit csaptunk a Kispál koncerten. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt az a júliusi éjszaka, de túl bonyolult lenne ezt itt leírni... Izgalmas vasárnap volt, de a hétfő minden képzeletet felülmúlt, legalábbis akkor még azt hittem...
 

Január

2008.01.21. 20:55 | Vicuska | 2 komment

Az ember azt hinné, hogy fiatalon az élet csupa öröm és boldogság. Aztán felsőoktatási intézménybe kerül, meg koliba, és jön a vizsgaidőszak, a kötelező bulik, és a béna pasik.
Nehéz huszonévesnek lenni egy városban, ahol se jó bulik, se jó helyek igazából nincsenek. Néha azon gondolkodom, hogy hogy lehet 50 km-rel arréb már egy másik világba csöppenni. Ez nekem nagyon kelet, de hát ez van. Az élet büntet, és ez ellen nem tehetünk semmit.
Az én büntim ez a város, ami alapjaiban szép, de baromi vidék mondjuk Debrecenhez vagy Budapesthez képest.
Azért annyira nem rossz a helyzet, mint amilyennek most látom, de azért lássuk be, ha esemény az exeddel talizni, és a nem működő kapcsolatotokat kibeszélni, akkor ott gond van.
Persze vannak itt jó dolgok is, meg jó emberek, meg események, de viszonylag ritka.
Lehet, hogy Ferus barátomnak van igaza, aki szerint be kell ájulni, és így végighúzni az évet, mert így semmi nem bosszant és semmiről nem kell tudomást venni. Másszóval ő egy másik dimenzióban él, amiben boldog, de van- e boldogság egy másik dimenzióban? Jobb e az, mint a mi világunk?
Ezt a kérdést már nagyon sokan és sokféleképp próbálták feltenni, vagy megválaszolni, de szerintem erre nincs jó felelet. A probléma talán az alternatívákban, amiket számunkra az élet kínál. Ez, amit most csinálunk is egy alternatív dimenzió, hisz kevés a kockázat, és semmit nem muszáj. Hisz ilyen az egyetem és a főiskola, egy vákuumcsomagolt, alternatív dimenzió valahol az élet, a realitás, és a valóság határán, de még semmiképpen sem éles helyzetekben...
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a barátságok kérész élete, vagy a nosztalgiára épülő közös ivások barátságnak nevezése. Érdekes, hogy az emberek a problémákat nem kezelik, csak elodázzák addig, amíg már nem lehet tovább húzni és halogatni, és kiesik az a bizonyos csontváz a szekrényből.
Az egyik barátom is hasonlóan kerüli a konfliktusokat, majd a legváratlanabb pillanatokban a fejemhez vágja, hogy bezzeg amikor fél éve megbántottam...
Nem értem. Tényleg fáj az őszinteség és a konfliktus, vagy csak  menekülünk az esetleges vereségek elől? Az is homályos számomra, hogy miért félnek az emberek őszintének lenni. MIért hiszik, hogy ha titkaikat megtartják, akkor jobbak lesznek, vagy jobban szeretik őket azok, akik állítólag bárhogy szeretnék, hisz voltaképpen a barátaik vagy mi a szösz...?
Fura ez, én például szeretem rendezni azonnal a vitáimat, akár újabbak árán is. Fontos, hogy őszinte legyek az életem szempontjából jelenleg meghatározó személyekkel, fontos, hogy ne kelljen titkolnom semmit, vagy bármit őszintén kimondhassak. Nekem legalábbis, de lehet, hogy én tévedek...
Nem tudom...
Szerinted???

Előszó

2007.12.08. 14:10 | Vicuska | Szólj hozzá!

Hello kedves olvasó!

Örülök, hogy itt vagy, és hogy találkozunk, remélem még sokat fogunk.

Hogy miért írok blogot? Mert unatkozom, és mert elegem van, hogy az emberek egy jelentős része erőteljesen próbál belemászni az életembe, tehát döntöttem: ha leírom, annyira már nem titok, hogy hírértékkel bírjon mások számára.

Hogy ki is vagyok valójában? Ezt igazán Te döntsd el... Elöljáróban annyit, hogy 23 éves vagyok, egyedülálló, nagydumás, munkában sikeres, kollégista, egy vidéki nagyvárosban élő, sokat bulizó, pasizós, népszerű, szeszélyes, időnként kiállhatatlan, izgága, sznob, de mindig szeretnivaló picilány.
Mielőtt azt hinnéd, hogy ezt most magamról mondtam, nos ki kell, hogy ábrándítsalak: minden barátom hozzátett egy jellemzőt. De tudod mit? Dönts te...
Mondd meg, hogy milyen vagyok az alapján, amit olvasol, látsz, gondolsz.

Megpróbálok minél árnyaltabb képet adni, és mindenről véleményt nyilvánítani, mint mindig, hogy objektíven láthass. Csak a jelennel foglalkozom, de hogy megértsd a jelenem, időnként visszamegyek egy kicsit a múltba. Remélem tetszeni fog.

Üdvözlettel: Vicuska

süti beállítások módosítása